Füles Odú blog
Amikor ez íródik, már kicsit több, mint két éve szedem az Ibrance-t. Mindenképp érdekes, és rendkívül izgalmas vele az élet, azt már tudom. :)
A tájékozott szó jelentése: eleget tudó. Eleget ahhoz, hogy értsem a betegségem, hogy mi, miért történik. De vajon jobban érezném magam, ha most nekiülnék átolvasni és kiszótárazni az Ibrance farmakológiai tulajdonságait? Biztos, hogy nem.
A bőrápolás nagyon fontos, de ahhoz, hogy jól csináljuk, tudnunk kell mi, és miért történik a bőrünkkel.
Én már a legelején tudtam, hogy nem. Elég nyilvánvaló volt, hogy ez a csomag nem tartalmaz ilyen szabadon választott dolgokat.
Elhiszed, hogy mindent tudsz, mindenre fel vagy készülve, nem lephet meg semmi, és ez így is van... aztán jön egy apró hiba, és... bummm...
Nem egy könnyed, nyári téma, de szerintem mindenképp fontos tisztázni mi, micsoda valójában a stádiumokkal meg a végekkel, mert nem annyira mindegy.
Én aztán tudom, hogy megy ez. :) Mindig azt hiszem mindent megkédeztem, aztán este küldöm az üziket meg maileket a dokiknak, hogy még eszembe jutott...
Vannak témák, amikkel nem annyira jó foglalkozni, pedig fontos, hogy tudjuk mi, hogyan történik.
Néha előfordul, hogy ki kell jönnie annak a mindenfélének, ami a fejedben van.
Vannak szavak, amiket ha meghallasz azonnal gyanakodni kell. Például a kicsi. Az a leggyanúsabb. :):):)
Most egy olyan történetet fogok elmesélni, amiből egyrészt látszik, hogy mekkora szerencse, hogy ma már mindenkinek millió meg egy lehetősége van segítséget kérni, másrészt kiderül, hogy én se tudtam mindig azt, amit most tudok, de már régebben is szerettem gondolkodni.
Van a mellrákos betegeknek egy nagyon kicsi, alig 10%-a, akiknél már az első diagnózisnál áttétes betegséget találnak… nagyrészüknél teljesen véletlenül derül ki, mert nincs árulkodó jel. DE! Van egy sokkal nagyobb 90%, akiknek viszont esélyük van a teljes gyógyulásra…
Sokszor kérdeznek, de valahogy mindig csak azt, hogy mit csináltam, mit csinálok, hogyan, mikor, miért. Azt valamiért senki nem kérdezi, hogy mit nem csinálok. Pedig, ahogy a közösségi médiát elnézem, az is érdekes lenne. Szóval tessék…
Ma egy nagyon izgalmas témát hoztam nektek. Sokszor kérdés, hogy mikor és hogyan, milyen nagyon gyorsna fog elkezdeni nőni a haj kemoterápia után, ééés…
Ez az egy nap ez sokaknak meglepő és fura lehet, de vannak az életben olyan helyzetek, amik a megszokottól eltérő megoldásokat követelnek. Például egy jó kis utazásnak lehet akadálya valami egészségügyi meghibásodás, vagy, hogy nem tud hosszabb szabadságra menni valaki, de lehet, hogy nincs rá akkora kerete. Nálunk a több típusú meghibásodásom miatt alakítottuk ki a ezt az utazási megoldást. És hatalmas buli.
Egyszer Miki elmesélte, hogy az elején, amíg nem tudtuk mi lesz, sokszor üldögélt lent a kocsiban, mert nem mert hazajönni, nehogy meglássam rajta, hogy mennyire megviseli, hogy mennyire kétségbeesett. Mert ő azt hitte, akkor én kiborulok, mégrosszabbul leszek. Ez azért fontos, mert én meg addig azt hittem, hogy azért van mindig valami dolga, mert elege van belőlem, nem akarja nézni ahogy szenvedek, és miért is akarna egy ilyen ronccsal lenni. Mi ezen már rég túl vagyunk, de azt hiszem ez a dolog nagyon sokakat érint.
És már itt is van a január a hónap témájával, a “mostazonnalakarokfogynilehetőlegrohadtsokat” praktikákkal. Gondoltuk mi is beszállunk Mónival (dietetikus… a húgom… és nagyon okos) a buliba egy ilyen legnagyobb diétás hülyeségek gyűjteménnyel, mert lelkesek vagyunk… és amúgyis mind a ketten kiütést kapunk ezektől. Persze tisztában vagyunk vele, hogy van egy totálisan reménytelen réteg, mi nem nekik mondjuk, mert nekik tényleg minek. Aki szerint, amit a szomszéd Piroska olvasott a neten, meg amit az a csini celeb megosztott az hitelesebb, mint egy egyetemen képzett dietetikus, az esküszöm meg is érdemli.
Vééégre ez is megvan. Már egy ideje dolgozgatunk ezen, de végre kész van. Reméljük tetszeni is fog, és használni is fogjátok. Mert ugye tudjuk, hogy a kemó is és a hormongátlás is elég rossz hatással van a modellalakra. ???? Mivel ez a “hogyan fogyjuk?”, “mit ne együnk, mit együnk” téma rendszeresen előjön, arra gondoltunk, hogy készítünk egy komplexebb verziót is sok-sok hasznos információval, linkekkel, ötletekkel, praktikákkal, és kinyomtatható segédanyagokkal ami segítség lehet a fogyásban.
Van valaki, aki még soha nem szólalt meg itt, a blogban, eddig csak Facebook-on találkozhattatok. Pedig… hát pedig ő is kellett ahhoz, hogy most itt lehessek. Ő volt az, aki dörzsizte a hátam, simizte a kopasz fejem, meg próbált rávenni, hogy egyek… Ő Miki. 11 éve vagyunk együtt, ebből majdnem 6 éve vagyok én beteg, ami lássuk be elég sok. Minden szempontból. Ennél kevesebb nehézségbe is belerokkannak kapcsolatok. De nem a miénk!
Sokszor előkerül a téma, hogy azért lesz valaki rákos, mert valami lelki problémája van. Mondjuk olyanok, hogy nem szerettek gyerekkorunkban, anyukánk nem törődött velünk, bántottak, csúnyán beszél velünk a férjünk, nem jó a párkapcsolatunk, nem vagyunk elég erősek, nem fogadjuk el magunkat, meg nem tudjuk megoldani a problémáinkat… de!
Sok ember életében eljön a nap…
… amikor rájön, hogy vérciki hunyorogva, az egyik szemedet becsukva nézni mindent. Mert amúgy eleinte nem olyan gáz. Hát vagy csak nem veszed észre, mások meg bár fura vagy nem szólnak, mert jobb a békesség. Szóval ez egy folyamat. Ilyen önismereti jellegű: mikor látod be, hogy szemüvegre van szükséged. Először csak észre veszed, hogy tv nézés közben csukva van az egyik szemed. Naívan helyzetet változtatsz, mert tutti biztos, csak bénán fekszel. Muhahahaha…
A téma nem új, viszont azt mondják mostanában megint nagyon ott van, úgyhogy akkor foglalkozzunk vele. Merthogy, mindig vannak, akik ki akarják éheztetni a rákot, ami szerintem egy nagyon érdekes elképzelés… főleg, úgy ahogy elképzelik.
5 és fél év, 30 kontroll… jó sok. Sokszor előjön a kérdés, hogy hogy derült ki, mi hogyan történt. Most ez a szép kerek szám azt hiszem remek lehetőség, hogy összeszedjem az elejétől.
(Megjegyzés: mivel bizzzzztos, hogy lesz, aki boldogan csap az asztalra, hogy bezzeg neki mennyi, jelezném, hogy ezek kontrollok, amikhez tartozik egy csomó minden, dehát egycsomagban vannak… amúgy azt hiszem közelít a k@rva sokhoz)
A közösségi média egy nagyon jó találmány… ha az ember tudja használni… Ami a legjobb benne – hogy bárkivel kapcsolatban lehetsz, bármikor írhattok egymásnak, bármit megoszthatsz – az a legrosszabb is. És a beteg ember mire a legfogékonyabb? A rosszra. Bizony. Ezen a ponton jelezném, hogy akinek nem inge…
Ma egy nagyon fontos témát hoztam, főleg ebben a melegben, amikor az ember izzad mint a… nem tudom mi izzadhat ennyire… Szóval, hogy mi legyen, vagy ne legyen műtét után a kötéssel. Leszedjük? Ne szedjük? Átkössük? Ne kössük?
Vannak dolgok, amik nagyon bonyolultak, például az orvostudomány. Az totálisan ilyen. Ezekkel a dolgokkal két dolog történhet. Az egyik, hogy valaki érti, és tudja miről van szó, a másik, hogy valaki nem érti, de szeret róla beszélni. Utóbbi esetben születnek “az orvos nem akar meggyógyítani”, “rossz kezelést adott”, “spórol a betegeken” és hasonló gyögyszemek. Ami azon kívül, hogy a betegek orvosba vetett bizalmát tapossa szét, ami elengedhetetlen, az ég világon semmire nem jó.
Gondolkodjunk pozitívan… úgy hajtogatja ezt mindenki, mint valami… überfrankó ötperces, három összetevős muffinreceptet. A világ legegyszerűbb dolga, még a hülye is megcsinálja, aki meg nem, az gyakorlatilag halálra van ítélve, mert egy életképtelen semmirekellő csillámvilág megrontója. Csillámvilágot meg ugye nem rontjuk meg, mert szivárványpukit mindenkinek… itt kérek elnézést, kissé elkalandoztam…
Múlt héten volt egy cikkem. Meglepő, októberben a szűrés nevében. ITT olvasható, ha valaki lemaradt volna. De most de… én tényleg igyekszem változatos módokon eljuttatni a tök hiteles, és érthető információkat… de mineeeeeeeeek???????
Hát van egy ilyen világmegváltó elszántság bennem, de most azt hiszem akkora ütést kaptak az agysejtjeim, hogy hagyom is az egészet a francba. Mert mindig elolvasom a hozzászólásokat… mindig… de miééééert????? Szóval kiválasztottam nektek a top5 kommentrészletet, amit a cikkem kapott.
Múlt héten megjelent egy cikkem NLCafe-n, amiben arról meséltem, milyen áttétes rákkal élni. Hát tudjuk, hogy ritkán írom azt, amit elvárnak… Most például arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy az áttétes rák, olyasmi krónikus betegség, mint mondjuk a cukorbetegség. Ez egy tök egyszerű magyarázat, hiszen egyik sem gyógyítható, gyógyszerrel karban lehet tartani, és lehet vele élni. Egészen egyszerűen mert ez így van. Persze biztos nagyobb hatást értem volna el, ha arról írok mennyire szörnyű ez, és amúgyis a halál karma, meg szegény én… de ha egyszer nem az a cél, hogy az embereket ijesztgessük?
Tegnap akartam írni egy nagyon komolyat a rákvilágnapi gondolataimról, de közben ráfüggtem a Simon’s Cat játékra… időközben letöröltem, mert ijesztően nem tudtam aludni a pálya teljesítése nélkül… aztán a következő nélkül… húúú de beteg… szóval késő lett, aztán meg már nem éreztem a csít. Jóóó bevallom elfogyott az életem, és amíg vártam totál elaludtam. És akkor mi van?
Az a jó az internetben, hogy bármi, amit valaki kitalál, gyakorlatilag három másodperc alatt tud elterjedni igen nagy tömegek között. Éppen ezért létezik ma már hatszázhuszonötezermillió féle “diéta”, amiből nagyjából 90% az ég világon semmire nem jó.
Megfigyeltem, hogy a kezelések után a hajnövesztés mindenkit nagyon érdekel. Sokan írtok is ezzel kapcsolatban, szóval arra gondoltam beszéljünk róla.
Az orvos-beteg kommunikáció örök probléma. A betegnek elvárásai vannak, az orvosnak meg kevés ideje, ebből aztán jön az elégedetlenkedés, türelmetlenkedés, és a rossz, gonosz orvosok, nővérek, mindenki. Persze tudom, én is találkoztam már olyannal, akinek tényleg nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb foglalkozás, de azért a legtöbben (remélem) nem ilyenek.
Az elmúlt évek igen rövid, tömör összefoglalása. Néha jó buli elgondolkodni a dolgokon és nálam például ez lesz belőle.
Még mielőtt mindenki elhúz nyaralni, gondoltam nem árt, ha leporoljuk a napozás témát. Ez egy tényleg nagyon fontos dolog, amire oda kell figyelni. És nem személyre szóló szivatásnak felfogni. A kedvencem az „én nekem ne mondják meg, nem vehetik el tőlem, amiket élvezek, akkor minek élni”… Először is tisztázni kell, hogy nem azért nem javasolják kezelések alatt és után a napon fetrengést, mert ez egy ilyen egyetemes rosszindulat, hanem mert megvan az oka.
Akik olvasnak, és követik az FB oldalam, már ismerik Pannikát. Április elején volt két éves, szóval ez egy remek alkalom, hogy kicsit jobban megismerjétek ődoktorságát. A lakás főorvos posztját betöltő hatalmas cirmosunk, aki a legnehezebb dolgokban is velem volt, sajnos korán itt hagyott minket… az ő posztjára érkezett pont két éve Dr. Panni, aki szakvizsgáját tekintve fájdalomcsillapítási specialista. És rengeteg cuki, fura és érdekes tulajdonsága van.
A szokásos kontrollomon voltam valamelyik nap, a valamelyik kórházban. A történet szempontjából teljesen mindegy. Ücsörögtem a folyósón, nyomkodtam a telóm, olvasgattam. Nem figyeltem… annyian rohangáltak körülöttem, hogy inkább próbáltam őket kiiktatni… Aztán történt valami… valami, ami borzasztó fájdalmas és bénító emlékeket idézett. Akkor, ott, megpróbáltam a lehető legjobban behúzódni a sarokba… nem akartam újra ezt látni…
Nem tudom ki, hogy van vele, de én valahogy sose bíztam ezekben a mindenféle tablettákban meg kapszulákban. Olyan megfoghatatlan, hogy van ez a kis izé, amibe a napi bármilyen vitamin szükségletemet, plusz még az ásványi anyagokat is bele tudják préselni, amikor ha csak a C-vitaminra gondolunk, legalább két-három citromra lenne szükség, és akkor ugye a többiről még nem beszéltünk.
Az embereknek van egy ilyen fura tévképzetük, hogy ha van hajad, nem nézel ki elő halottnak, mosolyogsz, járkálsz a lábadon, nem nyafogsz állandóan, mosol, főzöl, takarítasz, és még dolgozol is, akkor az nem azért van, mert faszagyerek vagy, hanem mert „jaj de jó, hogy ennyivel megúsztad”. A legtöbben úgy gondolkodnak, és ebben hatalmas szerepe van a médiának és maguknak a betegeknek is (tudom, kivételek), hogy egy valamire való rákos legyen sápadt, szomorú, sírós, és csont sovány. Mert amúgy ha nem, akkor olyan nagy baja nem is lehet, valószínűleg csak túldramatizálja.
Én most akkor szégyenkezve, de bevallom, hogy megvettem (illetve megvetetettem, mert inkább gyorsan eltűntem az újságostól, nehogy valaki meglássa, mire készülök) az Amiről az orvos nem mindig beszél… című szaklapot, haha… Az egész nevetséges, két mondatot nem ér, ha csak valaki nem unatkozik annyira, hogy ezzel szórakoztassa magát. De ahogy átlapoztam megtörtént az, aminek nem lett volna szabad. Megtaláltam azt a cikket, amiről most szó lesz.
Van az embereknek egy ilyen furcsa kényszerük, hogy ha rákost látnak, akkor azonnal előkeresik a kósza agysejtek között azt a három-négy mondatot, ami szerintük a legfrankóbban illik a helyzethez, és nem félnek használni. … bocs közben elgondolkodtam… Van ez a komfortzóna dolog, mindig azt gondoltam az azért van, mert ott komfortos, és abból kilépni eszeveszett marhaság, mert ki akarná magát bénán érezni?
Ritkán írok családi dolgokról, de mindjárt itt a karácsony… és ez mindig olyan jó is, meg rossz is… Régen a karácsony olyan igazi szuperünnep volt, amit jobban várt az ember, mint a saját szülinapját. Régen advent első vasárnapján már gyönyörűen fel volt díszítve minden, most még egy héttel később is kerestük a piros gömb helyét, mert sehogy nem állt össze.
Az október az egy ilyen szörnyen pink hónap. Tele mellrákkal kapcsolatos eseményekkel, amik szinte hétről hétre ugyanazok. Séták, meg beszélgetések olyan dolgokról, amikről az átlagember azt se tudja micsodák, de nagyon fontosnak hangzanak, meg olyan nagyon pinkek is, szóval biztos jó az úgy. Viszont egy csomó dologról soha senki nem beszél… jó értem én, hogy a sz.r dolgokról nem beszélünk, de amúgy annyira nem is feltétlenül az.
Ehhez a bejegyzéshez meg akartam számolni hány vizsgálaton voltam eddig, de nincs nálam a mappám. Már lassan olyan mintha otthon lennék. Mivel ezzel sokan vagyunk így szerintem, aki meg még nem volt annak meg azért lehet érdekes, arra gondoltam, nézzünk utána, mi történik egy ilyen vizsgálat alatt. És aki elárulja a titkokat nekünk, Janny Géza, a Raditec operatív igazgatója.
Hello,
Csak mondom, ez nagyon nem volt szép. Mit szép? Ez egy nagyon, hogy is mondjam, csúnya egy húzás volt. Abszolút nem ebben állapodtunk meg. Szó sem volt róla, hogy a tök jó leletek után csak úgy ripsz-ropsz elalszunk. Jó, értem én, hogy van az az évekig tartó szenvedés, ami már sok, de most komolyan… nem beszélhettük volna meg legalább?
Már egy ideje terveztük ezt a bejegyzést, de hát valaki halálra tanulja magát, ami nem baj, csak nem kap annyi diplomát érte, mint amennyi járna… Na, de a lényeg. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk az egészséges táplálkozásról, és azokról a tévhitekről, amik ma a nagyon divatos mindenféle diétáknak köszönhetően terjednek. És kit is kérdezhetnék a témában mást, mint szuperhugit? Szóval a mai nap riportalanya az én djágaszágom, Brjeska Mónika, a Semmelweis Egyetem dietetikus hallgatója, aki ha tehetné forró piszkavassal szurkálná a különböző „ne együnk semmit, az az egészséges” diéták feltalálóit.
Nem vagyok egy nagy futó… és ez enyhe kifejezés… Bár ha jobban belegondolok, szerintem már több maratont lefutottam régen az edzéseken. Amíg teniszeztem, még az őskorban, minden edzés előtt, után, és ha rosszak voltunk közben is, futottunk… és ha csaltunk, még többet futottunk… és ha rendesen lefutottuk, akkor miért hagynánk abba, futottunk még… Aztán ez a szoros kapcsolatom a futással megszűnt, és azóta még a busz után se voltam hajlandó… Mostanáig.
Egy újabb szakértős bejegyzés, most a másik csodadoktorommal. Emlékeztek még, amikor arról meséltem, hogy valami fura technikával megbizgerálták a májam, és ettől most nekem jobb? Azóta többen is kérdezték, hogy mi volt az a dolog, és másoknak is lehet-e, és hogyan működik, úgyhogy itt volt az ideje kifaggatni a témában leginkább illetékes kapcsolatomat.
Már többször volt szó arról, hogy miért jó, ha egy rákbeteg sportol, de lehet, hogy én nem voltam elég meggyőző. Ezért most megkérdeztem a dologról állandó szakértőnket, szuperorvosunkat, Dr. Petrányi Ágotát, a Szent László kórház onkológus főorvosát.
Ez egy rendkívüli bejegyzés, amire egy ideje készültem már, mert vannak dolgok a mellrákkal, és a szűréssel kapcsolatban, amiket mindenkinek tudnia kellene. És ha lehet hiteles forrásból, ami nem összeollózott adatokból áll, nem hatásvadász, és nem a „ki tud nagyobbat mondani” versenyben indul. Három nagyon fontos kérdésre kapunk most választ Dr. Cornides Ágnestől, Budapest Főváros Kormányhivatala, Népegészségügyi Főosztályának szakmai főtanácsadójától.
Megérkezett az újabb szakértős bejegyzés. Már nagyon régóta készülök rá, és végre elkészült. Téma pedig az áttétek. Őszinte leszek, azért választottam ezt, mert nagyon sokan nem tudják valóban milyen áttét mit jelent, mikor mit lehet tenni, és mikor beszélhetünk gyógyításról. Most is az én szuperorvosom, Dr. Petrányi Ágota, a Szent László kórház onkológus főorvosa válaszolt a kérdéseimre, amikkel remélhetőleg tisztába tesszük a dolgokat.
853 nap. Fúúúú azért ez nem tűnik túl soknak így. Jó csak viccelek, nem húzgálok vonalakat a falra vagy ilyesmi. De tényleg kiszámoltam… persze csak viccből…
Fáradt vagyok. Eljutottam arra a pontra, amikor ez a magából teljesen kifordult, szörnyen felületes, tartalom nélküli külsőségekre éhes tömeg egyszerűen fáraszt, és nem érdekel, és nem akarok vele foglalkozni. Aztán végülis még utolsó erőmmel elolvasom Barbi bejegyzését, és akkor rájövök, hogy kit érdekel a felületes tömeg, ha van még normális (mármint az én fejem szerint). Szóval olvasom ezeket a kicsit fura, de ugyanakkor csodálatos kérdéseket… mert igazából tényleg ezeken kellene gondolkodnia mindenkinek, mert egyszer minden házban lesz egy félig elhasznált tusfürdő, akkor is, ha tagadjuk. És higgyétek el, nagyon rossz erre akkor rájönni, amikor tényleg ott marad.
A húgommal épp egy naaaagy projecten dolgozunk, és közben bedobta az ötletét, hogy szerinte kellene írnom kimondottan hozzátartozóknak is bejegyzést. Egy ideje már gondolkodom rajta, de most eszembe jutott, hogy nemrég a lányokkal azon elmélkedtünk, hogy vajon mi hatalmaz fel rákbetegeket, hogy a nem rákosokat leugassák.
Mindent ugyanúgy csinálsz, ugyanaz a menetrend, mint már sok-sok éve… talán máshogy nem is nagyon emlékszel… minden decemberben. Ugyanúgy tervezed az ajándékokat, a tennivalókat, ugyanazt a bevásárló listát írod össze, ugyanazokat a girlandokat, díszeket és égősorokat teszed ki, persze ugyanoda ahova eddig is. Csak az teszi gyanússá, hogy valami mégsem ugyanolyan, hogy te veszed meg magadnak azt az ajándékot, amit teljesen biztosan valaki mástól kapnál meg.
Vannak témák, amikre vissza kell térni, hogy szem előtt legyenek, mert nagyon fontosak. Tulajdonképpen már többször gondoltam rá, hogy kellene még írnom erről, mert valahol egyszer valaki nagyon rosszul értelmezte a dolgot és sajnos az ilyesmi terjed, mint az influenza.
Szuper ötletem támadt. Tudjátok, hogy nem bírom a butaságot és sajnos nagyon sok olyan oldal van, ahol szörnyen káros dolgokat írnak le. Szóval arra gondoltam, hogy mostantól időnként kigondolok egy-egy témát, és megkérdezem róla, az én csúcsszuperséges orvosomat, Dr. Petrányi Ágotát, aki a Szent László kórház onkológiájának főorvosa. Ha lenne nekem egy díjam, olyan legjobb szakember, legkedvesebb ember, legjófejebb orvos, leg…, leg…, leg… minden, ami csak lehet, akkor azt én már több mint öt éve mindig neki adnám, mert iszonyú sokat köszönhetek neki. Szóval szerintem ő a világ legjobb orvosa, tessék neki elhinni, amit mond.
Ezt most egy kicsit rendhagyó bejegyzés lesz, ugyanis nem az én véleményem fog benne szerepelni. Nagyon sokan vannak, akik mindenféle cuccokat esznek, isznak, szednek, mert valaki, valahol azt mondta, hogy az majd meggyógyítja, és egyáltalán nem foglalkoznak a hatásokkal rövid vagy hosszútávon.
Régóta gondolkodom, hogy meg kellene írnom ezt a bejegyzést is, de kezdett kicsit elegem lenni, hogy mindig valaki rám támad, ha valamiről máshogy gondolkodom. Az a nagy helyzet, hogy akárki akármit mondd, bármennyire próbál tökéletes társadalmunk úgy tenni mintha ez a dolog nem is létezne, itt most el kell mondanom, hogy szörnyen sajnálom, de. Jah, hát ez ellen nem igazán tehetünk… jó, Mel Gibson egyszer megpróbálta, de neki se jött be… ugye.
Arra gondoltam, hogy mivel sokan nem tudják, nem értik, nem veszik figyelembe, nem árt leporolni a témát. Tehát, itt a tavasz, jön a nyár meg minden és bizony van, amit nem szabad, nem ajánlanak, stb. És mielőtt belemennénk a részletekbe, mindenki vegye tudomásul, hogy nem viccből mondják, hogy valamit ne csinálj… tehát ha mégis csinálod, utána nem ér reklamálni… pont.
Manapság valahogy nagyon menő lett az évértékelés. Mindenki napok óta arról ír mindenféle oldalakon, hogy mi volt, mi lesz majd most, mert ez most aztán egy nagyon új év. Hát legyen… ki vagyok én, hogy szembeszálljak a trendekkel ugye. Szóval tessék, én ezt gondolom… bár nem csak a tavalyiról, ez szinte mindre érvényes.
Előre szólok, akinek érzékeny a lelke ne olvassa el, mert sértődés lesz belőle. Nem bírom a félreinformálást és a butaságot. Szóval ennek fényében, azt hiszem, tisztába kell tennünk pár dolgot, kezdjük ezzel. Nagyon sokszor hallom, olvasom, hogy egy rákbeteg (érdekes mástól még soha) azt mondja neki nincs betegségtudata. Ami tök hülyeség, merthogy csak, hogy tisztázzuk, a betegségtudat egyáltalán nem azt jelenti, hogy az ember azonnal ágynak dől és kínok közt szenvedő üzemmódba kapcsol.
Vannak bizonyos kérdések, amik mostanában nagyon foglalkoztatnak. Újabban például minden áldott reggel elgondolkodom rajta mennyi szurkálást bír elviselni egy ember… Komolyan eddig azt gondoltam, hogy annál a rengeteg tűnél, ami a vizsgálatokon, meg vérvételkor meg műtéteken, meg injekciókon előkerül, annál már sokkal rosszabb velem nem történhet. És mégis… asszem súlyos tűproblémáim alakultak ki… Ami helyzetemet tekintve nem a legszerencsésebb…
Ez a bejegyzés most azoknak a szülőknek, férjeknek, feleségeknek, testvéreknek, lányoknak és fiúknak szól, akik szeretnének ott lenni, segíteni, de félnek, megijedtek, és fogalmuk sincs, hogy mit, hogyan tovább.
Eltelt a tízedik hónap is. Érdekes, hogy ha szarba vagy milyen nagyon gyorsan tud menni az idő… amúgymeg, ha épp nincs mit csinálni, csak cammog.
Először is leszögezném, hogy van egy bizonyos fokú kórház undorom… fóbiám… Nem tudom, de a gondolatától is rosszul vagyok, hogy ott kell lenni huzamosabb ideig, és itt arra gondolok, hogy adott esetben három óránál tovább. De komolyan! Felőlem teljes nyugalommal szurkálhatnak, nyiszálhatnak, csak ne kelljen ott maradni. Nem… tényleg belegondolok és rosszul leszek. Aki ismer tudja az okát, inkább hagyjuk.
Hat kezelés meg egy kis ez, az! Hát mit mondjak, nem a legjobb buli volt életemben. Most arra gondoltam pontokba szedem a hasznos dolgokat, amikre rájöttem:
Jó pár évvel ezelőtt láttam egy filmet, ami egy mellrákkal küzdő nőről szólt, a címe „Why I wore lipstick to my mastectomy”, hát magyarul úgy sikerült, hogy „A rúzs színe” (biztos nem volt jobb ötlet). A történet (valóságos személlyel, tényleg megtörtént, nem kamu) egy fiatal lányról szól, akinél mellrákot diagnosztizálnak, de nem törik össze, hanem hihetetlen energiával és pozitivitással áll neki a harcnak.
Szóval akkor térjünk rá a kényesebb témákra, paróka. Kell vagy nem? És milyen?
A hajhullás… hát az egy érdekes dolog. furcsa… Néha fájdalmas, néha vidám.
Eltelt több mint két hónap. Számtalan szurkálás, döfködés, vizsgálat és kemoterápia. Összevesztem pár asszisztenssel, az agyamba égett pár doki arca, akiknek nem ajánlom, hogy egy sötét utcán szembe jöjjenek, és még mindig csodabogár vagyok.
Akkor lássuk, mi történik a kezelések után. Előre szólok, ezek az én tapasztalataim, lehet, hogy másoknál másképpen, gyengébben, vagy erősebben jelentkeznek.
Amíg a másik oldalon intéztem a dolgokat mindig azt hittem a kemo olyasmi, mint egy pihenés. Odamegyünk, elrendezzük a helyet, betakargatunk aztán kis szunya, amíg folyik (na jó ez inkább a kis adag altató miatt volt, hogy gyorsabban teljen). Szóval én az első kezelésemre teljes munkafelszereléssel indultam, mert az idő pénz, egy percem sincs fölöslegesen. Aha… a tizedik percben jöttem rá, hogy ez nem fog menni.
A három éves küzdelmünk nyáron ért véget. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pár hónappal később én ülök ugyanannak a szobának az apró székén ahol a betegek szoktak. Bizony, átkerültem a másik oldalra.
Három évig töltöttem minden napomat azzal, hogy megoldást találjak a gondokra. Pontosan emlékszem arra a napra… valaki, aki hozzám nagyon közel áll, reggel gyanútlanul elment az orvoshoz, és amikor hazajött már rákos volt, előrehaladott rákbeteg. Borzalmas pillanat, ami mindent, ami eddig biztos volt, teljesen megváltoztat.