Füles Odú blog
Ha csak egy kicsit szerencsésebb vagyok...
Van a mellrákos betegeknek egy nagyon kicsi, alig 10%-a, akiknél már az első diagnózisnál áttétes betegséget találnak… nagyrészüknél teljesen véletlenül derül ki, mert nincs árulkodó jel. DE! Van egy sokkal nagyobb 90%, akiknek viszont esélyük van a teljes gyógyulásra…
… ha nem abban merül ki az egészségmegőrzés, hogy “velem ilyen nem történhet”. De. Simán megtörténhet, hogy 32 évesen teljesen gyanútlanul kapsz egy CT leletet, aminek a végén az elfogadhatónál többször szerepel a met rövidítés. Szerintem lusták voltak annyiszor kiírni. Nekem nem volt semmi jele konkrétan semminek, egy egyszerű véletlen miatt derült ki. Ez ritka. Szerencsére. Mondjuk én egy ilyen igazi szerencsétlenség vagyok, amit remekül leír, hogy életem első emléke egy vesefestés, valamikor a nyolcvanas évek elején, ami segítek, nem olyan volt, mint most. Én mondtam, folyton ilyenek vannak.
Szóval a 10-el szemben ott a 90. Ha csak egy kicsit szerencsésebb vagyok, és valami, bármi jelzi, hogy baj van, ha pár évvel korábban az allergiás roham miatti tüdőröntgenen látszott volna, ha a rendszeres vérvételeken legalább valami eltért volna. Akkor annyi minden más lett volna.
Mi lett volna, ha nem az lenne, ami?
Akkor…
Nem kellene egész életemben gyógyszereket szednem. És ezek csak egyre többen lesznek. Még a gyógyszertartóm reggeli rekeszébe fér valami, de aztán kész.
Nem lennék kék, zöld, lila, fekete, vörös, hólyagos, fájós, viszketős, mert nem kéne minden nap egy injekció életem további részében, hogy a többi gyógyszer miatt nehogy trombózist kapjak.
És… lehetne gyerekem.
Meg amúgy nem kéne rettegnem, hogy ha kicsit erősebben köhögök eltörik a bordám. De amúgy tényleg reccsen, mint a filmekben. Csak mondom.
Nem kellett volna olyan helyeken gigantikus tűket szúrni belém, ami nem arra való, és akkor nem sérül meg a bordám, pláne nem kelt volna önálló életre.
Nem fájna állandóan. Én nem mondom, hogy másnak nem lehet rosszabb, de azért elég masszív elhatározás kell az élethez, amikor random egy séfkés vágódik az oldaladba, úgy naponta ötvenszer. És hátul ki is jön.
Nem kéne állandóan arra figyelnem, hogy ne érjenek hozzám vagy ne lökjék meg az oldalam, ami igazi mission impossible, ha valaki tömegközlekedik.
Lehet, hogy tudnék enni bármit.
Be tudnék vásárolni egyedül is. Meg egy csomó mindent IS tudnék csinálni normálisan, ahogy akarok.
Ha valaki beszól, rögtön tudnék válaszolni, nem veszne el a gondolat útban a szám felé. És a vesefestésnél hasznosabb dolgokra is emlékeznék harminc percnél tovább is.
És szinte biztos, hogy tegnap még volt a listán valami, de…
Úgyhogy, én bevallom örültem volna, hogy ha már a betegség nem kerül el, legalább nem így. Én nem választhattam, de sokan viszont igen. Például elmehetnek szűrésre, ha hívják őket, vagy orvoshoz, bármilyen kicsit is gyanús dologgal. Vagy végezhetnek önvizsgálatot havonta, mert az sem árt. És nem azért, mert én vagy bárki azt mondja, hanem azért, hogy ha baj is van, a lehető legnagyobb legyen az esélye elkerülni azt, amit én például nem tudtam. Mert 90% szerencsére elkerülheti.