Füles Odú blog
Tök jól vagyok… ja nem! Bocs!
Az embereknek van egy ilyen fura tévképzetük, hogy ha van hajad, nem nézel ki elő halottnak, mosolyogsz, járkálsz a lábadon, nem nyafogsz állandóan, mosol, főzöl, takarítasz, és még dolgozol is, akkor az nem azért van, mert faszagyerek vagy, hanem mert „jaj de jó, hogy ennyivel megúsztad”. A legtöbben úgy gondolkodnak, és ebben hatalmas szerepe van a médiának és maguknak a betegeknek is (tudom, kivételek), hogy egy valamire való rákos legyen sápadt, szomorú, sírós, és csont sovány. Mert amúgy ha nem, akkor olyan nagy baja nem is lehet, valószínűleg csak túldramatizálja.
Múlt héten, amikor egyik este a kanapé szélén nyekeregtem, mert nem tudtam levegőt venni, akkor azt mondták talán erről is kellene írnom, mert hozzá tartozik. És tényleg, van fogalmatok róla, hányan veregetik meg a vállam, hogy nem is látszik, hogy nekem valami bajom volt, és milyen jó nekem, hogy már az egészen túl is vagyok ripsz-ropsz? Bezzeg a szomszéd rokonának a szomszédja, neki aztán borzalmas, de ééééén kicsattanok az egészségtől… Hát tájékoztatásul közlöm, hogy a ráknak nem feltétlenül a kemó meg a műtét a legrosszabb része, sőt…
Annyira szerencsés vagyok, hogy minden áldott nap… most nagyjából 750 darabnál tartunk… kapom a heparint. Folyamatosan be van gyulladva a karom. Rendszeresen, úgy negyedévente annyira, hogy akkor is visítok, ha a ruhám hozzáér. Már a tű is visszapattan róla, nem viccelek. Fáj. Attól is írtózom, ha rám fújják a fertőtlenítőt. Olivér állandóan meg akar győzni, hogy csak úgy szakszerű, de basszus, énrám nem lehet fufukálni. Tilos! Ha valaki meg akar szúrni, oldja meg máshogy.
Nem, nem dagi a karom, csak fel van dagadva a gyulladástól… és szép foltos…
Ami ennél is keményebb, hogy úgy nézek ki, mint akit vernek otthon, tiszta folt mind a két karom. És amúgy ez még vicces is lehetne, de nem az, el nem tudjátok képzelni… Iszonyú kellemetlen. Gőzöm nincs, miket gondolnak az emberek, például az úszómester, amikor meglátja a foltokat, csak az arcából sejtem. És az a gáz, hogy nem ő érzi magát rosszul, hogy bámul és pofákat vág, hanem én. A rohadt életbe, én érzem magam rosszul, és én takargatom negyven fokban, mert az emberek gonoszak, és sutyorognak és csúnyán néznek. Bizzztos, hogy most valaki röhög rajtam, mert nem jutott eszembe máshova szúrni. Nyilván hülye vagyok. Vagy nem. A másik két lehetőség sajna ki van lőve. A hasamba kapom a másikat is, és mostmár nagyon viszket a kettő együtt, a lábamba meg nem… így egyszerűen…
Annyira könnyen megúsztam, hogy csak hetente háromszor kívánom a pokolba az egészet. Azt most hagyjuk, hogy miért, és hogyan, a lényeg, hogy van egy csontkinövés a bordámon. És nagyon fáj. Mintha egy kést szúrnának a mellkasomba. Jobb napokon csak jobb elöl, rosszabbakon elöl, hátul meg a másik oldalon is. És igen, egy ilyen kis semmiség pont tud annyira fájni, hogy meg kelljen állnod, mert nem bírsz egyenesen maradni, vagy annyira, hogy ne tudj levegőt venni, mert olyan, mintha a tüdődet nyomná. Jön, megy. Ahogy neki tetszik. És már utálok szólni. Utálom, hogy nincs egy jól látható bármi, amire rá tudok mutatni, hogy az ott a baj, csak annyit tudok mondani, hogy fáj. Esküszöm, már magamnak kellemetlen vagyok. Szörnyen idegesítő lehetek. Azok, akik azt mondják, én ennyivel megúsztam, azoknak fogalmuk nincs milyen, amikor a pénztárnál állva egyszercsak azt érzed, hogy nem bírod tartani a felsőtested, és valószínűleg mindjárt csak úgy összecsuklasz. Ők csak azt látják, hogy itt ez a rákos csaj, de hát nem is látszik, hogy bármi baja van, biztos nem is komoly, meg hát milyen régen is volt az egész, azóta már biztos meg is gyógyult.
Ezzel az ember egyedül marad. Persze tudom, hogy mindenki tudja, hogy nem csak szórakozom. De azt is tudom, hogy nem tudnak semmit csinálni, de sajnálkozni sem akarnak. És ilyenkor az történik, hogy én azt mondom fáj, bólintanak, én pedig ettől azt gondolom senkit nem érdeklek. Meg azt, hogy mindenkit idegesítek, és az egész világnak elege van a nyafogó libából. Utálok nyafogó liba lenni. Ezért nem is vagyok. Inkább, ha kérdezik, azt mondom, tök jól vagyok és mosolygok, és szenvedek magamban szépen csendesen.
Fáj, és sokszor elegem van. De komolyan… nem lehet az az élet értelme, hogy panaszkodhassak mindenkinek, aki szembe jön. Élni kell, akkor is, ha ezzel együtt. Minden nap felkelek, teszem a dolgom, és remélem, hogy aznap nem fog annyira fájni… aztán ha mégis, akkor összeszorítom a kezem, megvárom, míg elmúlik, és megyek tovább… esetleg megemlítem, hümmögök, anyu bólint, fortyogok, aztán végül megint elfogadom, hogy nem tud mit tenni, sajnálni meg nem akar. Jobb is.
Szóval üzenem azoknak, akik szerint a rákos csak akkor igazi, ha szenved, hogy nem, csak ha választani lehet, inkább élek, minthogy megbolonduljak saját magamtól.