853 nappal éltem túl…

Időnként elképzelem, hogy felébredek, és nem is vagyok rákos. Időnként szörnyen fárasztó. Elfáradok a mindig eggyel több naptól így. Soha nem az volt a cél, hogy azt mondhassam húúú de frankó vagyok meggyógyultam… nem állítok magam elé irreális célokat… mindig csak annyit igyekeztem elérni, hogy még néhány negyedévnyi CT leletem születhessen. Jó, most is ez a cél. Ma éppen, ha jól számoltam a hetediket kaptam meg. „Az előző státuszhoz képest érdemi változás nem igazolható.” Ezt írja. És ennek örülünk. Igen, mi nem annak, ha azt mondják valami nincs, hanem annak, ha semmi nem változik… persze érdemben…

853 nap ami volt vicces, meg nem annyira, és inkább fájdalmas, mint kevésbé. De holnap majd jön a 854-ik nap, aztán a 855-ik. Amelyik talán egy kicsivel viccesebb lesz, mint az előzőek, mert…

Egyáltalán nem volt vicces olyan gyorsan csinálni mindent, hogy egy óvatlan pillanatban azt veszed észre, hogy vársz a mostazonnaltudjukmegmivanott szövettanra, és melletted két méterre az ajtó túloldalán az éjjel elhunytakat könyvelik éppen. Az sem vicces, amikor az orvosod sírva szorongatja a ct eredményét. Ja és az sem, amikor megkarcolták a bordám véletlenül, és egy hétig nem tudtam mozogni. Meg az sem, hogy mindenféle papírokat alá kell írnod, amiket másnak nem. És amikor azt mondják, nem kell elolvasni, naná, hogy az az első dolgod. Az sem volt túl jópofa, amikor két napig olyan rosszul voltam, hogy csak vinnyogva vergődtem, mert még inni se tudtam, hogy gyógyszert vegyek be. Meg, hogy meg kellett mondani mindenkinek. Meg, hogy a daganatok bárki bármit mond, tudnak fájni embertelenül. Sőt az sem, hogy hónapokig olyan fáradt voltam, hogy állva el tudtam aludni. Meg az, hogy nem tudsz enni, mozogni, beszélni, és még a létezik is fáj. És nem tudtam elmenni a húgom szalagavatójára… és milyen nővér az, aki úgy mutatkozik be a barátodnak, hogy nincs haja és kínosan rosszul néz ki? Meg nem volt vicces, amikor a villamoson úgy csináltak, mintha leprás lennék. Meg az sem, hogy folyton bámulnak és suttognak a hátam mögött. Még most is. Meg, hogy mindenki az új szilikonját várja, neked meg azt mondják, hogy ha nem muszáj, inkább nem piszkálnának. Meg amikor sikerült úgy intézni, hogy három nap legyen a két altatás között… asszem azóta vagyok zokni. Meg az sem, hogy egy héttel az rfa meg a műtét után varratokkal, haj nélkül, kifacsarva kellett a legjobb barátnőm esküvőjére utaznom. Meg az sem, hogy ennyi nap után is naponta kell küzdeni a fájdalommal, és sose fog elmúlni. És, hogy egy csomó mindent már nem tudok megcsinálni, amit régen. És, hogy még most is undorodom egy csomó mindentől, és naponta harcot vívunk, hogy egyek, de én akkor sem. Ja meg igyak, mert a vesém… És, hogy már a több századik injekción vagyunk túl, és nem látom a végét. Mondjuk lehet, hogy addig jó. Meg, hogy a fogyasztandó tabletták száma folyamatosan nő. Nem csökken, mindig lesz új.

Ééééééés még sorolhatnám…

Ezek után tényleg van valaki, aki örül ennek az izének? Komolyan bármit is meg kéne neki köszönnöm? Nem vagyok negatív. Sőt, én olyan iszonyú pozitív vagyok, hogy amikor legjobban fáj, akkor is meg tudom magyarázni magamnak, hogy miért nem fetrengünk görnyedve, hanem megyünk és csináljuk. Én totál pozitívan gondolkodom, de attól még ez a lista a rossz dolgokkal nagyon hosszú, és a cukiskodástól meg a gügyögéstől sem lesz rövidebb. Viszont megbolondulni sem fogok attól, hogy olyasmit próbálok elhitetni magammal, amiről én is tudom, hogy valójában hazugság. 853 nappal éltem túl eddig azt a napot ott, a hullaház fölött, és még tudok nevetni, és létezem. Nekem ez számít.