Csak úgy, ahogy szerinted jó… ;)
A húgommal épp egy naaaagy projecten dolgozunk, és közben bedobta az ötletét, hogy szerinte kellene írnom kimondottan hozzátartozóknak is bejegyzést. Egy ideje már gondolkodom rajta, de most eszembe jutott, hogy nemrég a lányokkal azon elmélkedtünk, hogy vajon mi hatalmaz fel rákbetegeket, hogy a nem rákosokat leugassák.
Sajnos nem fejtettük meg, pedig eskü törtük a fejünket, mint Micimackó. Hihetetlen, hogy emberek mit megengednek maguknak, pedig üljetek le, mert olyat mondok, hogy hanyatt estek: aki rákos semmivel se felsőbbrendű a magas vérnyomásosnál, vagy cukrosnál, vagy bármilyen más betegnél. Úúúúúgyhogy akkor most kizárólag hozzátartozóknak, barátoknak, munkatársaknak, rokonoknak. Szerintem ne stresszelj, viselkedj úgy, ahogy szerinted jó.
A rákos, nem rákos kommunikáció sarkalatos pontja a „hogy vagy?” kérdés. Szinte már nevetséges, hogy mennyire fel lehet háborodni, egy ilyen pusztán udvarias kérdésen. Figyelj, tök nyugodtan kérdezd meg. Egyrészt nem vagy te gondolatolvasó, hogy tudd a másik éppen mitől fog falnak menni vagy mitől nem. Mondjuk, ha tudod az más kérdés. Tulajdonképpen tök mindegy mit csinálsz, mert ha az ember olyan típus, akkor, ha megkérdezed az a baj, hogy miért kérdezel baromságot, ha nem kérdezed meg, akkor meg az lesz a baj, és azért leszel bunkó, mert nem érdekel, hogy ő bizony iszonyú beteg. Ugyanez érvényes a kinézetre is. Engem például sose zavart, ha tudatták velem, hogy ahhoz képest elég jól nézek ki, ami a papírjaimon szerepel. Mert hát azért ez tulajdonképpen hasznos infó, hogy nem nézek ki úgy, mint egy filmekben haldokló szürke zombi. Sőt, most aztán megdöbbentek, de nekem mondtak olyat, is, hogy nem nézek ki túl jól. Kemény mi? És? Legalább tudtam, hogy mi a helyzet, és hogy össze kell szedni magam. Szóval szerintem nyugodtan mondd meg, ha szerinted ahhoz képest jól néz ki valaki, vagy éppen nem, és aggódsz érte.
Segítség. Neked nem kell tudnod, hogy aki beteg mit akar. Azt neki kell tudnia, és kommunikálnia. Az, hogy aki nincs benne úgyse tud segíteni, és mit tudhat ő, semmiképpen nem elfogadható. Ha valakinek segítség kell, akkor az mondja. Ha nem mondja, akkor az az ő baja. És itt most tök mindegy milyen segítségről van szó. Olyan nincs, hogy te nem tudsz, mert a segítség akármilyen apróság is lehet, ha épp arra van szükség. Igen, kérdezd csak meg, hogy tudsz-e valamit segíteni, vagy szeretne-e valamit. Mert az a normális, hogy aki teheti kérdez, akinek szüksége van rá válaszol. Van itt még valami. A sajnálkozás, ami megszüli a két kézzel arcösszenyomós „istenem, mit is mondhatnék” mondatokat. Basszus. Ha jobban belegondolsz ez egy teljesen emberi dolog, ha olyasmit hallasz, ami megdöbbent. Ebben meg aztán pláne semmi sértés meg rosszindulat nincs. Egyszerűen csak van, aki nem tud mit mondani, meg van, aki rögtön tud. Tapasztalatom szerint a második a rosszabb. Az a nagy helyzet, hogy a betegek szeretnek erőszakoskodni, hogy ugyanúgy viselkedjenek velük, mint a betegség előtt, mintha semmi történt volna. De mondjuk ezt be kéne látniuk, hogy lehetetlen. Egyrészt, mert sokan a viselkedésükkel teszik lehetetlenné, másrészt, ha valakinek állandó fájdalmai és problémái vannak, akkor alapból rohadtul nehéz úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Egy ideje figyelem az embereket, és totálisan irreálisak az egészségesekkel szembeni elvárásaik. És ez borzasztó. Én komolyan sajnálom azokat a hozzátartozókat, barátok, akik állandóan csak a bántást kapják, mert mit tudhatnak ők.
Szóval. Íme, az én tanácsom. Tanács, értsd: lehet, hogy jó, lehet, hogy nem, van, aki megfogadja, van, aki nem, de semmiképpen sem utasítás. Mindig csináld azt, ami szerinted legbelülről jön kedvességből, szeretetből, barátságból, vagy szimplán udvariasságból, hiszen te is érző ember vagy. Persze kivéve, ha megmondják, mit csinálj, minek örülnének, mert akkor inkább azt.