Füles Odú blog
13 perc… Kemény vagyok, elindulok, futok… :)
Nem vagyok egy nagy futó… és ez enyhe kifejezés… Bár ha jobban belegondolok, szerintem már több maratont lefutottam régen az edzéseken. Amíg teniszeztem, még az őskorban, minden edzés előtt, után, és ha rosszak voltunk közben is, futottunk… és ha csaltunk, még többet futottunk… és ha rendesen lefutottuk, akkor miért hagynánk abba, futottunk még… Aztán ez a szoros kapcsolatom a futással megszűnt, és azóta még a busz után se voltam hajlandó… Mostanáig.
Áááá a busz után most se vagyok hajlandó. A kemó után kezdődött sétával, mert muszáj volt mozognom. Egyrészt orvosi utasításra, másrészt, mert vissza kellett nyernem az erőm. Most már a futás is megy, és rájöttem, hogy futni jó, főleg ha én akarok. Nem hittem, amikor aláírtam a papírokat, hogy egyszer eljutok még idáig. Igaz nem sok, de nekem ez is olyan, mint másnak egy igazi futóverseny. Régen muszáj volt, most magamtól megyek, mert szükségem van rá. Korábban már volt szó az orvosi részéről itt, ami elég meggyőző. Szerintem.
Szóval ma szörnyen határozottan, egy óra gondolkodás után úgy döntöttem, hogy el kéne menni futni, mert attól jobb lesz. Persze most sokan kérdezik, hogy attól mégis mi lenne jobb, kell a fenének, így is van elég baja az embernek. De én kemény vagyok, elindultam, és arra gondoltam le kéne írnom, hogy miért jó nekem ez az elindulással és hazaéréssel együtt kb. másfél kilométer futásszerű dolog ahelyett, hogy maradnék itthon és üldögélnék a kanapén…
13 percig nem vagyok rákos. Az emberek csak azt látják, hogy valaki fut, pont, mint a többi a másik utcákon, vagy kifáradva gyalogol. És ha ők ezt látják, akkor ez van. Semmi más, csak ez. Ők azt nem látják, hogy előtte és utána szenvedek. Csak azt, hogy valaki, egy átlagos ember, fut.
13 percig nem fáj. Nem fájnak a karjaimon az injekciók helyei, nem fáj a bordámon a gyulladt kinövés, meg a két éve görcsben lévő izmaim. És még az ízületeim is, mintha futva kevésbé lennének tönkremenve.
13 percre kitágul a ráktól és a gyógyszerektől beszűkült világom. Nem kell azon gondolkodnom, hogy hogyan kell mondani, amit akarok, hogy nem jutnak eszembe dolgok, szavak, meg, hogy kapcsolódási probléma van a részeim között, és, hogy ez mennyire idegesítő.
13 percig képes vagyok koncentrálni, ami amúgy nagyon nehezemre esik. Mondjuk főleg arra, hogy ne essek hasra… durvább ez a környék, mint a terepfutás… De komolyan, mintha az agysejtjeim erre a kis időre abbahagynák a boxot, amivel egész nap, még álmomban is kínoznak, és egy kicsit megnyugszanak…
13 percig nem vagyok fáradt. Amúgy állandóan… a sok gyógyszertől, meg a fájdalmaktól, még létezni is fárasztó a legtöbb napon… De erre a kis időre valahogy az egész megszűnik. Az ember úgy érzi friss, és kipihent. Nem fáj semmi, nem rossz semmi, és ez jó.
13 percig egészen egyszerűen jól vagyok. Tudom én, hogy másoknak ez nevetségesen hangzik… 13 perc… másoknak ez a bemelegítés… de nekem maga a csoda. 13 percig elhiszem, hogy képes vagyok bármire, és hogy élek.