Füles Odú blog
Ő azt hitte, én azt hittem… a kommunikáció zavara
Egyszer Miki elmesélte, hogy az elején, amíg nem tudtuk mi lesz, sokszor üldögélt lent a kocsiban, mert nem mert hazajönni, nehogy meglássam rajta, hogy mennyire megviseli, hogy mennyire kétségbeesett. Mert ő azt hitte, akkor én kiborulok, mégrosszabbul leszek. Ez azért fontos, mert én meg addig azt hittem, hogy azért van mindig valami dolga, mert elege van belőlem, nem akarja nézni ahogy szenvedek, és miért is akarna egy ilyen ronccsal lenni. Mi ezen már rég túl vagyunk, de azt hiszem ez a dolog nagyon sokakat érint.
Valamiért van egy ilyen kattanás a fejekben, hogy egy komoly betegség kizárólag a beteget érinti. És pont. Így van a beteg, aki nyugodtan beszélhet bárkinek a betegségről, és van a mindenki más, akik viszont semmilyen körülmények között nem beszélhetnek a betegnek arról, hogy őket ez hogyan érinti, mert… hát ezt nem tudom, de ez az elfogadott. Ebben viszont van egy nagyon nagy, hiba. Mégpedig az, hogy a rák, ahogy bármilyen más betegség sem csak a beteget érinti. Ugyanolyan mértékben érinti a családot és a közeli barátokat is, csak épp máshogy.
Én a pályafutásomat hozzátartozóként kezdtem. Élesen emlékszem arra hogyan szakadt rám egyetlen pillanat alatt a kétségbeesés, amikor megtudtuk a diagnózist. Félelem, rettegés, aggódás. Ezek azok, amiket egy hozzátartozó érez. Állandóan. Aggódik, ha csörög a telefon, akkor is, ha nem, meg akkor is, ha csörgeti, de nem veszik fel. (És olyankor aztán csendben végig kell hallgatni a leszidást.) Aggódik, ha a másiknak csak fáj a feje a frontok miatt, vagy csak kicsit fáradtabb.
Ez a dolog, amit nevezzünk “nemkommunikálás”-nak, egy csapda, amiről azt hiszik jó, megvédi akit kell. Nem védi, ezt most megmondom. Szóval a betegnek nem mondunk semmit, ami “nem illik”, “nem szabad”, és amúgy sem akarjuk felzaklatni, úgyhogy inkább semmit nem mondunk. Pedig kommunikálni muszáj. Egymással. Mert ennek a ki, kivel, mikor, hogyan beszélhet vagy nem beszélhetnek a vége az lesz, hogy lesz egy beteg, aki buborékban él, és lesz mindenki körülötte, akik inkább nem mondanak el semmit, meg mindenféle dolguk akad, tovább dolgoznak, hogy nehogy a másik meglássa rajtuk mennyire megviseli őket az, hogy akit szeretnek beteg, és ők nem tehetnek semmit. És! Akkor a beteg meg úgy fogja érezni, hogy nem foglalkoznak vele, hogy teher, hogy magányos, hogy őt senki nem érti, és amúgyis ezt csak az tudhatja, aki ezen átmegy (halkan jegyzem meg, ezek pont azok, akik bár más oldalon, de ugyanabban a sz@rban vannak). Ez pedig egy olyan falat fog építeni a beteg és a mindenki más közé, ami csak egyre nagyobb lesz, egyre szélesebb, amíg teljesen el nem választja őket.
Szerintem ebben a helyzetben két csapat (a csapat szó szándékos) van. Az egyik az a csapat, amiben van a beteg, a szűk család, a legjobb barátok, akik nyugodtan elmondhatják egymásnak, hogy mit éreznek, mi jár a fejükben, mik a kérdéseik, mert így tudják segíteni egymást. Igen, a betegnek is kell segítenie annak, aki neki segít, például azzal, hogy nem emlegeti állandóan, hogy “engem senki nem ért meg” (itt jegyezném meg, hogy aki ezt tényleg ki is mondja, az meg egyáltalán nem érti azt, aki ott áll vele szemben, és végig kell néznie mindent, ami történik, tehetetlenül). A másik meg az a csapat, amelyikben az összes többi ember van, akiknek ha akarunk mondunk valamit, ha nem akarunk, akkor nem. Ennyi. Pont.
Higgyétek el. A kommunikáció a legfontosabb dolog. Nagyon sokat segíthet, és nagyon megkönnyítheti a dolgotokat.