Füles Odú blog
“A” téma
Régóta gondolkodom, hogy meg kellene írnom ezt a bejegyzést is, de kezdett kicsit elegem lenni, hogy mindig valaki rám támad, ha valamiről máshogy gondolkodom. Az a nagy helyzet, hogy akárki akármit mondd, bármennyire próbál tökéletes társadalmunk úgy tenni mintha ez a dolog nem is létezne, itt most el kell mondanom, hogy szörnyen sajnálom, de. Jah, hát ez ellen nem igazán tehetünk… jó, Mel Gibson egyszer megpróbálta, de neki se jött be… ugye.
Na de vegyük ezt komolyan. A halálról nagyjából ugyanolyan kellemetlen beszélni, mint a rákról. Ha valaki meghal, a legtöbben próbálnak az egésztől távol maradni, és ugyanez történik, ha valakiről kiderül, hogy rákos. És nem azért, mert az emberek eredendően gonoszak, hanem mert ez a két dolog az, ami a fejükben borzalmasabb, mint bármilyen természeti katasztrófa.
Minden rákbeteg… á nem valószínűleg minden ember… attól retteg, hogy a halála fájdalmas és elviselhetetlenül kínzó lesz. De nem, tudjátok, vannak olyan szerencsés emberek, akiknek sikerül „jól” meghalniuk. (Itt most kérem a hörgést, háborgást mellőzni) Igen, nekem meggyőződésem, hogy létezik a jó halál. Sőt, azt is gondolom, hogy amikor egy ember teste és lelke folyamatos harcban áll, akkor van az a pont, amikor ő el tudja dönteni mikor és hogyan akar elmenni. És higgyétek el, ha az agy úgy dönt, a test pontosan tudja, mit kell tennie…
Én már láttam jó halált, legalábbis azt hiszem. Bár akkor még nem tudtam mi történik… őszinte leszek az utolsó percig azt hittem még minden rendbe jöhet, jó persze valahol legbelül volt egy érzésem, hogy valami más lett… de utólag már tudom, hogy pontosan lehet tudni, amikor valaki eldönti mikor és hogyan. Tudjátok, ha az emberek hajlandóak lennének erről a világ legtermészetesebb dolgáról beszélni, beszélgetni, sokkal többet tudnának róla, és felismernék a jeleket. Igen, tudnák, hogy mikor kell megállni, odafigyelni és elbúcsúzni. Tudnák mikor elég, és nem kényszerítenék vesztes harcokba a betegeket, akik már rég tudják, hogy nincs tovább. A célnak nem a bármeddig, bárhogyan élninek kellene lennie, hanem a jó élet végén a jó halálnak.
Ezt sose szerettem volna, de azt hiszem muszáj lesz, úgyhogy leírom. Van az a pont, amikor egy rákbeteg teste még talán bírná egy kicsit, esetleg bármeddig, de a lelke már nem. A lelke feladja, és azt mondja elég volt. Nem, egyáltalán nem gyengeségből, vagy gyávaságból. Sőt, azt hiszem sokkal bátrabb és nehezebb így dönteni. Szóval, amikor eljön ez a pont, akkor minden megváltozik. Más lesz a kisugárzása… már nem zavarja többé, hogy nem tud felkelni a fotelból, hogy nem tudja levinni a kutyát sétálni. Többé nem hadakozik, hogy mikor mennyit kellene ennie vagy innia, és csak akkor jössz rá, hogy miért, amikor véletlenül meglátod, hogy mindent, amit elé raksz titokban a kutyának ad. Mert már nem akar enni… a szervezetének nincs többé szüksége rá, hiszen arra készül, hogy végre itt hagyja ezt a borzalmat. Aztán már folyadékra sincs szüksége, minek, hiszen már nincs sok hátra és elmehet egy olyan helyre, ahol nincs fájdalom, nincs több kezelés. És nem szenved… egyetlen pillanatig sem. Már minden földi szükséglete megszűnik, mert ez itt már csak egy test, a benne élő lélek már szinte félúton van oda, ahol jobb. Sőt, amikor belekezd ebbe a furcsa végső diétájába, akkor valami egészen hihetetlen nyugalom veszi körül, mint egy védelmező buborék. Csak ül, néha megsimogatja a kutyát, néha rád néz és elmosolyodik… kívülről, ha nem lenne éppen csont és bőr, olyan lenne, mint amikor még egészséges volt, és valami szörnyen izgalmas tv műsort nézett… de nem egészséges… csak egyszerűen tudja, hogy lassan minden rendben lesz… legalábbis az ő szemszögéből. Aztán néhány nap békés felkészülés után vesz egy utolsó nagy lélegzetet, mosolyog egyet… és elalszik… örökre elalszik. És többé nem fáj semmi.
Én már láttam jó halált, legalábbis azt hiszem. Bár akkor még nem tudtam mi történik… őszinte leszek az utolsó percig azt hittem még minden rendbe jöhet, jó persze valahol legbelül volt egy érzésem, hogy valami más lett… de utólag már tudom, hogy pontosan lehet tudni, amikor valaki eldönti mikor és hogyan. Tudjátok, ha az emberek hajlandóak lennének erről a világ legtermészetesebb dolgáról beszélni, beszélgetni, sokkal többet tudnának róla, és felismernék a jeleket. Igen, tudnák, hogy mikor kell megállni, odafigyelni és elbúcsúzni. Tudnák mikor elég, és nem kényszerítenék vesztes harcokba a betegeket, akik már rég tudják, hogy nincs tovább. A célnak nem a bármeddig, bárhogyan élninek kellene lennie, hanem a jó élet végén a jó halálnak.
Ezt sose szerettem volna, de azt hiszem muszáj lesz, úgyhogy leírom. Van az a pont, amikor egy rákbeteg teste még talán bírná egy kicsit, esetleg bármeddig, de a lelke már nem. A lelke feladja, és azt mondja elég volt. Nem, egyáltalán nem gyengeségből, vagy gyávaságból. Sőt, azt hiszem sokkal bátrabb és nehezebb így dönteni. Szóval, amikor eljön ez a pont, akkor minden megváltozik. Más lesz a kisugárzása… már nem zavarja többé, hogy nem tud felkelni a fotelból, hogy nem tudja levinni a kutyát sétálni. Többé nem hadakozik, hogy mikor mennyit kellene ennie vagy innia, és csak akkor jössz rá, hogy miért, amikor véletlenül meglátod, hogy mindent, amit elé raksz titokban a kutyának ad. Mert már nem akar enni… a szervezetének nincs többé szüksége rá, hiszen arra készül, hogy végre itt hagyja ezt a borzalmat. Aztán már folyadékra sincs szüksége, minek, hiszen már nincs sok hátra és elmehet egy olyan helyre, ahol nincs fájdalom, nincs több kezelés. És nem szenved… egyetlen pillanatig sem. Már minden földi szükséglete megszűnik, mert ez itt már csak egy test, a benne élő lélek már szinte félúton van oda, ahol jobb. Sőt, amikor belekezd ebbe a furcsa végső diétájába, akkor valami egészen hihetetlen nyugalom veszi körül, mint egy védelmező buborék. Csak ül, néha megsimogatja a kutyát, néha rád néz és elmosolyodik… kívülről, ha nem lenne éppen csont és bőr, olyan lenne, mint amikor még egészséges volt, és valami szörnyen izgalmas tv műsort nézett… de nem egészséges… csak egyszerűen tudja, hogy lassan minden rendben lesz… legalábbis az ő szemszögéből. Aztán néhány nap békés felkészülés után vesz egy utolsó nagy lélegzetet, mosolyog egyet… és elalszik… örökre elalszik. És többé nem fáj semmi.
Néhány évvel ezelőtt, egy szokásos kicsit kellemetlen, mégis jókedvű CT vizsgálatunkra vártunk, akkor kaptam ezt a könyvet. David Servan-Schreiber, Búcsúzni többször is lehet című könyvét, hogy értsem, megértsem, azt hiszem azt, hogy mi fog történni. Én azóta nem félek a haláltól, mert a halál lehet jó. És csak hogy mindenki értse, egy részlet a könyvből:
„…Egyik éjjel az ágyamban feküdtem, a bal oldalamon, vagyis azon, amelyet már mozgásképtelenné tett a rák. Meg akartam fordulni, de nem tudtam. Úgy éreztem, egész testemen úrrá lesz valamiféle zsibbadás. Hirtelen megijedtem, hogy ha ez a zsibbadás elhatalmasodik, megtámadja a légzőizmaimat, és végül megbénítja a légzésemet. Az járt a fejemben: ha nem tudok lélegezni, meghalok. Itt fogok meghalni, most, ma éjjel, csak így, hogy nincs itt senki, hogy senki nem tud róla, mi történik velem. És rettenetesen megijedtem. Aztán alig egy-két perc elteltével eszembe villant: végtére is ez a zsibbadtság egyáltalán nem kellemetlen. Azokhoz a kínzó fájdalmakhoz képest, amelyeket az előző napokban éltem át, ez egy szelíd érzés, burokba von, lassú haladással, mint amikor kint van az ember a szabadban, ahol nagyon hideg van. Ha így kell meghalnom, nem pedig egy év múlva, pokoli megpróbáltatások után, akkor ez nem is olyan rossz…”