Füles Odú blog
Csak fogd meg a kezét…
A szokásos kontrollomon voltam valamelyik nap, a valamelyik kórházban. A történet szempontjából teljesen mindegy. Ücsörögtem a folyósón, nyomkodtam a telóm, olvasgattam. Nem figyeltem… annyian rohangáltak körülöttem, hogy inkább próbáltam őket kiiktatni… Aztán történt valami… valami, ami borzasztó fájdalmas és bénító emlékeket idézett. Akkor, ott, megpróbáltam a lehető legjobban behúzódni a sarokba… nem akartam újra ezt látni…
Jött egy nő és egy férfi. Nem néztem fel, csak éppen oldalra pillantottam a telefonból, de nyilvánvaló volt, hogy a férfi nagyon beteg. Hosszú, vékony, csont és bőr lábak… még nadrágba is látszott… lassan, szinte csoszogva lépkedtek a pad felé. Nem tudom, mintha tudtam volna, hogy jobb lesz nekem a sarokban, odébb húzódtam a cuccommal.
Aztán egyszer csak hallottam, hogy a nő az egyik ott dolgozóval hangosan, háborogva beszéli meg, hogy ki, mit, hogyan rontott el a férfival, hol mi folyik, milyen színű… Utálom az ilyet. Se nekem, se más várakozónak semmi közünk hozzá. Én se kiabálok rajtuk keresztül, hogy jelezzem anyunak nekem éppen mennyire rohadtul fáj, mert azon a padon pont olyan nyomorékul lehet csak ülni, hogy nyomja a bordám… De szóval hallottam a hangos beszélgetést, és akkor valamiért felnéztem… Ott ült a pad másik végén egy magas, nagyon vékony, sápadt, már-már szürke ember, akiről első pillantásra tudni lehetett, hogy fájdalmai vannak, hogy elege van, hogy nem akar ott és így ülni. És ott állt mellette a nő és a valaki, akik a feje fölött beszélték ki azokat a dolgokat, amiket valószínűleg még velük sem örül, hogy meg kell osztania, pláne, hogy így még velem is, és mindenkivel, aki a folyosón vár. Közbe néha odafordultak hozzá, és lelkesen lökdösték, hogy neki aztán meg kell gyógyulni (nehogy erről megfeledkezzen a nagy szenvedésben)… Szomorú volt, és talán magányos is. Betegnek lenni irtó magányos tud lenni. Néztem ezt az embert, ahogy a fejét lassan a kezébe temeti… talán remélte, hogy akkor senki nem látja… és szerettem volna a nőre rákiabálni, hogy a rohadt életbe fogja már be, üljön le, és fogja a kezét. Szerettem volna odamenni, és jól megrázni, hogy hééé nézz már rá, a pokolban van, és te nem segítesz neki. Szerettem volna rákiabálni, persze nem tettem… az emberek nagy része pont ugyanúgy viselkedik, mint az a nő. Pont ugyanazt gondolják, hogy joguk van a beteg feje fölött kibeszélni a titkait, hogy arra van szüksége a betegnek, hogy azt mondogassák, meg kell gyógyulnia, mintha amúgy nem tenne meg mindent, amit testileg és lelkileg bír. A legtöbben azt hiszik, mellette lenni annyit tesz, hogy követelik a gyógyulást, a jóllétet… ugyan már…
Ha rákiabálok biztosan azt mondta volna, mit tudok én az egészről… de én már láttam ezt az arcot. Pont ugyanezt láttam évekkel ezelőtt, ugyanilyen vékony, szürke volt… de akkor én tudtam, hogy csendre, békére van szükség. Mi tudtuk, hogy nem kell beszélni, nem az a fontos, csak, hogy ne legyen egyedül. Tényleg ne…
Te, aki ott álltál a kórházban kérlek, mielőtt bármit mondasz, nézz rá… nézz a fáradt, beteg szemeibe, és figyeld… azok a szemek megmondják, mit tegyél… Azzal, hogy ott állsz fölötte, és követelőzöl, azt mondod neki, hogy azért, mert most ott ül összetörve, ő nem tesz meg mindent. Pedig ha tudnád… sokkal többet tesz, mint ahogy te gondolnád azzal, hogy elviseli, ami történik vele, hogy miattad… mert általában nem maguk miatt csinálják ám… még most is ott ül és hagyja magát. Sokkal bátrabb dolog élni… így élni… mint bármi más a világon…