Ha valaki akit szeretsz, rákos…

Pontosan tudom, mi jár a fejetekben, én is harcoltam azon az oldalon. Igen, az én fejemben is megfordultak ugyanazok a borzalmas gondolatok, amiktől most te sem tudsz szabadulni egyetlen pillanatra sem. Az a helyzet, hogy ahogy a betegnek sem szabad hagynia, hogy maga alá gyűrje a betegség, annak sem szabad, aki mellette akar lenni. Oké, értem én, hogy könnyű azt mondani, persze nem csak mondom, végig csináltam én is, de gondolj bele, ha állandóan a rettegés és a bánat veszi el az energiáidat, akkor hogyan tudnál megfelelő segítséget nyújtani, amikor szükség van rá?

Szóval most elmondom, szerintem hogyan lehetsz hasznos segítség… persze van, amit már nem csak tudok, hanem értek is… micsoda szerencse… úgyhogy ennek fényében világítanám meg a dolgot.

Először is, legfontosabb az információ. A megfelelő információ. Gyűjtsd össze, amit tudni kell a betegségről, a kezelésekről, azok mellékhatásairól, szóval mindenről, ami kapcsolódó téma. Mindig kérdezz! Komolyan, ne érdekeljen, ha idegesítőnek érzed magad, hiszen valakinek az életéről van szó, és az mindig három ember kezében van… a sajátjában, az orvoséban, és a tiédben, aki a mindennapokban ott vagy… persze az arányok mások, de a legkisebb is számít… ugye. Ha tisztában vagyunk a lehetőségekkel, tudjuk, mikor mi történik, mit miért csinálnak, akkor már mindjárt csak fele annyira félelmetes az egész, hiszen tudjuk a lépéseket, nem csak csapódunk ide-oda. Ha megvan az infó, akkor beszélgessünk. Ne lépjük át a témát, mert az senkinek nem jó. Akármilyen nehéz, inkább beszéljük meg az esetleges problémákat, gondolatokat, félelmeket, mert az oldja a feszültséget. Mindig beszéljük meg a következő lépést. És ez vonatkozik a gyerekekre is. Ugyanis nem hülyék, sőt ők sokkal érzékenyebbek az ilyesmire, szóval biztosak lehetünk benne, hogy mindent tudnak, max nem mondják. Az ő félelmeiket is el kell oszlatni, és azt csak úgy lehet, ha az ő szintjükön, de bevonjuk a dolgokba.

Nyugodtan kérj segítséget. Sokszor azt gondolják, hogy csak a betegeknek van szükségük segítségre, de ez nagyon nem így van. Neked is biztosan időnként jól esne, ha valakinek elmondhatnád a gondolataidat, aki tudja min mész keresztül, aki tud tanácsot adni, ha éppen tehetetlennek érzed magad. Általában a kórházakban szakemberekkel is lehet beszélni, de én is szívesen segítek… Ez azért nagyon fontos, mert azt hiszem, a rák maga bizonyos szempontból sokkal jobban megviseli az egészséges embert a csapatban, és vannak pillanatok, amikor nehéz gondolkodni, okosnak lenni, tudni mit kellene csinálni.

A következő mondatokat érdemes azonnal deletelni: nem lesz semmi baj, nem fog fájni, csak egy kis szúrás, biztosan meggyógyulsz… na most ezek alap hülyeségek, hazugságok. Mert lesz baj, amikor jönnek a mellékhatások, fájni is biztosan fog legalább a műtét, nem csak egy kis szúrás, és nem biztos, hogy meggyógyulunk. Sokkal kellemesebbek azok a mondatok, amik ugyan pozitívak, de nem sablon kamuk.

Nem kell mindenkinek azonnal körbekiabálni a bajt, mert sajnos az emberek többsége nagyon rosszul reagál egy ilyen hírre, és nem csak magukban gondolnak butaságokat, hanem hangosan ki is mondják őket. Erre semmi szükség, csak a baj van vele. Bőven elég, ha azok tudnak róla, legalábbis egy darabig, akikre a mindennapokban is hatása van a dolognak.

Na, nézzük tovább… alap probléma az evés. Régebben meg voltam róla győződve, hogy ez a nem evés dolog nagyrészt csak hiszti. Egészen komolyan elképzelhetetlen volt számomra, hogy felnőtt ember nem eszik, ha éhes. Azóta rájöttem, hogy rákbeteg három okból nem eszik: mert nincs étvágya és/vagy undorodik a kajától, hánynia kell, vagy mert van az a pont, amikor annyi ereje sincs, hogy megemeljen egy kanalat. Soha, de tényleg soha ne tömjetek beteg embert erőszakkal. Ez valami fura reflex, de azonnal csak azért se fogunk enni. Jah, mint az oviba… biztos a rák mellékhatása. Sokkal célravezetőbb, ha trükkös az ember. Például mindig legyen a közelben ropogtatni való, amibe a legkevesebb mozdulattal lehet belenyúlni és kivenni egy-két falat valamit, ha két percig éppen enne az ember.

És a legnehezebb… van, amikor jobb semmit se mondani. Amikor nem tudsz mit tenni, amikor nincs jó mondat, csak hülye sablonok, akkor inkább ne mondj semmit. Csomószor van olyan, hogy csak úgy jólesik, ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, ha csak csendben simogatják a hátunkat, ha rosszul vagyunk, vagy csak fogják a kezünket. Ez ad erőt, ettől lesz egy kicsit jobb, és ezért akarunk meggyógyulni.

Te jó ég már megint mennyit írtam… összességében a lényeg, hogy próbáljatok nem úgy kezelni minket, mint akiknek ez az utolsó napjuk. Ez egy olyan dolog, amivel együtt lehet élni, csak tudni kell mi a jó és mi nem.

Ha további nagyon hasznos tanácsokra van szükséged, ha segítség kell, nem tudod mit csinálj, vagy csak jól esne leírni, nyugodtan írj…