Füles Odú blog
A legrosszabb nap... hónap...
Elhiszed, hogy mindent tudsz, mindenre fel vagy készülve, nem lephet meg semmi, és ez így is van... aztán jön egy apró hiba, és... bummm...
Tanulságspoiler: Tagadni, hogy baj van, hazudni magadnak, rossz. Nagyon rossz. Fujj, fujj.
Akik régebb óta olvasnak tudják, hogy sose harcoltam a betegséggel (nem vagyok egy harcos típus, az olyan erőszakos... én meg inkább olyan hygge vagyok), inkább együtt élek vele. Ismerem, tudom mire számíthatok tőle. Elfogadtam. Barik vagyunk már nyolc éve. Ez volt az alapja annak, hogy sose féltem. Millió kontrollra mentem el úgy, hogy nem féltem. Akkor se, amikor valami gyanús volt és azonnal kellett egy röntgen vagy ct. Nem féltem nem szorongtam, mert az semmin nem változtat. Sőt igazából úgy voltam, hogy ha nincs semmi, akkor minden oké, ha meg van, akkor jobb, ha gyorsan kiderül. Mert mindig tisztában vagyok vele, hogy lehet, hogy lesz ott valami megint, de ugyanakkor azt is tudom, nagyon sok lehetőségünk van. Ezt a rendszert évek tapasztalatával dolgoztuk ki, és működött. Jól elvoltunk.
De!
Én nem tudom mi történt (mondjuk de... mindennek a járvány az oka hogyrohadjonmegottaholvan), de akkora @#€&% voltam, hogy minden gyanús jel ellenére sikerült magam meggyőzni róla, hogy jaj nincs itt semmi probléma, mert miért is lenne, ugggyan mááár, és amúgyis mostmár tényleg ennél a koronás sz@rnál csak jobb jöhet. Pfff. Idióta.
Délután volt, jött egy email, hogy dokumentumom jött a hülye nevű felhőbe. Belép. Letölt. Megnyit. Pásztáz. Sokkot kap. Tényleg. Mint a filmekben ahol a főhős egyszercsak bármi miatt hangos sírásban tör ki, és összecsuklik ott, ahol van. Azt éreztem nem kapok levegőt, nem tudok gondolkodni (ééén mindig tudok gondolkodni... lehet, hogy nem szólalok meg, de gondolkodni mindig tudok... ez a szupererőm), nem értek semmit, ez valami rettenet “zs” kategóriás film, amihez nekem seeeemmi közöm.
Mondhatnám, hogy ezen így gyorsan túllép az ember, de nem. Ha elég ügyesen vered át magad, akkor nem. Minden nap többször újra és újra megkaptam fejben a leletet. Az egész borzalmas jelenet minden nap újra és újra megtörtént. Ha aludtam rémálmaim voltak, de amúgy nem mertem elaludni, mert rettegtem. Valamitől. Nem tudtam rájönni mitől, de attól nagyon... a legrosszabb napból egy egész legrosszabb hónap.
Kicsit több, mint egy hónap kellett, hogy ezt túléljem. Ennyi csomó időt pazaroltam el.
Erről beszélek én mindig. Tessék. Kipróbáltam. K@rva pozitív voltam, bekamuztam mindent magamnak. Hogy miiiiinden csúcsszupervelemsemminemtörténhet, meg, hogy semmibajnemlehet, még arra is legyintettem, hogy túl gyorsan jöttek az időpontok, meg hogy az amúgy totál pletykás dokim néma csendben vizsgál (bakker mekkora lebukás már). És érdekelte ez a rohadt nagy lelkesedés meg pozitívság az én rákomat? Visszavonulót fújt a mindenszuper buboréktól? Nem. Esze ágában nem volt. Én viszont jól megszivattam magam...
Egyszerűen hagytam, hogy megtörténjen velem az, amit sose engedek. Hazudtam magamnak. Minden tudásomat és tapasztalatomat egyetlen hazugsággal felül tudtam írni, azzal, hogy “nem lehet baj”. Nagyon veszélyes. Most megtapasztaltam mennyire. És most még határozottabban mondom, hogy nem pozitívnak kell lenni, hanem jól kell gondolkodni.
Na. És akkor én most ezután a remek teszt után gyorsan visszatérek a jól bevált módszeremhez, és inkább továbbra is tartózkodom az ilyen végletektől, mint a nagyonpozitív meg a folytonretteg.
Mi egy olyan középútszerűen éldegélünk együtt tovább, mert ismerem és tudom mire képes. Én meg nem félek, f@szagyerek vagyok. És engem többet nem lep meg az is biztos. Figyelek.