Tíz hónap: összegzés :)

Na, mindegy, akkor most összegezzük, ami történt. 2013 október, egy nem túl szimpatikus hideg és szakadóesős nap elrohantam a világ legkedvesebb onkológusához, mer nekem ott egy csomó és amúgy nem zavarna, ha nem érezném úgy mintha valami undorító alien lenne. Másnap biopszia (a hullaház emeletén, az is egy szép történet), aztán ultrahang, aztán ct, aztán megint ultrahang, megint egy biopszia, meg egy csontizotóp. Asszem ennyi. Ezeknek pedig az eredménye: 1 db 18 mm átmérőjű daganat a ball mellben, egy 23 mm áttét a májban nem műthető helyen, és több kis folt a tüdőben. Igen, ez az a kombináció, amitől senki nem nevet… hát mondjuk én igen… mert van az a pont, amikor nincs jobb ötleted.

Azóta eltelt tíz hónap, és papíron nincs rák bennem. Sehol. A tüdőmben szegények olyan gyenge lelkületűek voltak, hogy néhány kemótól még a hűlt helyük is eltűnt, a májamban megmaradt 9 mm-es foltot lazán meggrillezték, aztán egy gyors bemegyünk-kijövünk műtéttel a totál összezsugorodott melldaganat helyét is kivették, pontosan egy 4,5×3,6×2,3 centis darabkát. Ezek a számok… ebben a betegségben sokat jelentenek…

Tehát a tíz hónap alatt tenger vizsgálaton voltam, ennyi ultrahangra meg ct-re más három élet alatt nem megy, volt két műtét, sugár nem, mert az rajtam nem sokat segítene, és most megy a hormonkezelés.

Igen, nagyon mozgalmas tíz hónap volt. Iszonyú sok minden történt, volt, amikor kicsit elegem volt, aztán gyorsan mégsem, voltak szörnyen rossz napok, de inkább vidámak, meg volt, amikor nagyon fájt, és volt, amikor egyáltalán nem… bár még mindig sokszor fáj… de az mindegy. Soha nem nyafogtam, nem sírtam, nem szenvedtem (jó néha egy egészen pöttyet), csak tettem a dolgom szó nélkül. A dolgom pedig az volt, hogy a lehetőségekhez képest mindent kihozzak a helyzetből. És asszem túlteljesítettem. Nem érzem úgy, hogy a rák a világom végét jelentené, nem érzem úgy, hogy bármit is elvett volna tőlem, vagy végérvényesen tönkre tett volna, persze kell regenerálódni, ami nem egyik napról a másikra megy, és nem érzem magam kevésbé nőnek vagy embernek. Sokkal kevésbé lennék nő vagy éppen ember, például ha mondjuk, feldobom a tappancsom valahol félúton.

Minden vizsgálatra az esélytelenek nyugalmával megyek, mert azt gondolom, hogy ha van ott valami, az a parázástól nem fog eltűnni. Pontosan tudom, mikor mi történhet, szóval nagy meglepetés nem ér bármit látnak. És amúgyis, tapasztalatból tudom, hogy jobb a rosszra készülni…

Szóval most itt üzennék akkor mindenkinek, aki retteg, hogy egyszer rákos lesz: ne! Komolyan ne rettegjetek, mert tök fölösleges, attól nem csökken a lehetősége. Sőt nő, mert ugye tudjuk, hogy a stressz nem éppen egészségmegőrző. Ellenben, ha elmentek azonnal orvoshoz ha valami bajt éreztek, vagy megvizsgáljátok magatokat rendszeresen, és ha hívnak mentek szűrésre, akkor nagy a valószínűsége, hogy időben felfedezik a betegséget, és akkor nagyon jó eséllyel gyógyítható. Komolyan… ma már a rák nem feltétlenül jelent halálos ítéletet.
És soha ne hagyjátok, hogy a rossz, negatív gondolatok vegyék el az életeteket.