Lelkizős

Elhiszed, hogy mindent tudsz, mindenre fel vagy készülve, nem lephet meg semmi, és ez így is van... aztán jön egy apró hiba, és... bummm...

Van a mellrákos betegeknek egy nagyon kicsi, alig 10%-a, akiknél már az első diagnózisnál áttétes betegséget találnak… nagyrészüknél teljesen véletlenül derül ki, mert nincs árulkodó jel. DE! Van egy sokkal nagyobb 90%, akiknek viszont esélyük van a teljes gyógyulásra…

Sokszor kérdeznek, de valahogy mindig csak azt, hogy mit csináltam, mit csinálok, hogyan, mikor, miért. Azt valamiért senki nem kérdezi, hogy mit nem csinálok. Pedig, ahogy a közösségi médiát elnézem, az is érdekes lenne. Szóval tessék…

Egyszer Miki elmesélte, hogy az elején, amíg nem tudtuk mi lesz, sokszor üldögélt lent a kocsiban, mert nem mert hazajönni, nehogy meglássam rajta, hogy mennyire megviseli, hogy mennyire kétségbeesett. Mert ő azt hitte, akkor én kiborulok, mégrosszabbul leszek. Ez azért fontos, mert én meg addig azt hittem, hogy azért van mindig valami dolga, mert elege van belőlem, nem akarja nézni ahogy szenvedek, és miért is akarna egy ilyen ronccsal lenni. Mi ezen már rég túl vagyunk, de azt hiszem ez a dolog nagyon sokakat érint.

Van valaki, aki még soha nem szólalt meg itt, a blogban, eddig csak Facebook-on találkozhattatok. Pedig… hát pedig ő is kellett ahhoz, hogy most itt lehessek. Ő volt az, aki dörzsizte a hátam, simizte a kopasz fejem, meg próbált rávenni, hogy egyek… Ő Miki. 11 éve vagyunk együtt, ebből majdnem 6 éve vagyok én beteg, ami lássuk be elég sok. Minden szempontból. Ennél kevesebb nehézségbe is belerokkannak kapcsolatok. De nem a miénk!

Sokszor előkerül a téma, hogy azért lesz valaki rákos, mert valami lelki problémája van. Mondjuk olyanok, hogy nem szerettek gyerekkorunkban, anyukánk nem törődött velünk, bántottak, csúnyán beszél velünk a férjünk, nem jó a párkapcsolatunk, nem vagyunk elég erősek, nem fogadjuk el magunkat, meg nem tudjuk megoldani a problémáinkat… de!

A közösségi média egy nagyon jó találmány… ha az ember tudja használni… Ami a legjobb benne – hogy bárkivel kapcsolatban lehetsz, bármikor írhattok egymásnak, bármit megoszthatsz – az a legrosszabb is. És a beteg ember mire a legfogékonyabb? A rosszra. Bizony. Ezen a ponton jelezném, hogy akinek nem inge…

Gondolkodjunk pozitívan… úgy hajtogatja ezt mindenki, mint valami… überfrankó ötperces, három összetevős muffinreceptet. A világ legegyszerűbb dolga, még a hülye is megcsinálja, aki meg nem, az gyakorlatilag halálra van ítélve, mert egy életképtelen semmirekellő csillámvilág megrontója. Csillámvilágot meg ugye nem rontjuk meg, mert szivárványpukit mindenkinek… itt kérek elnézést, kissé elkalandoztam…

Akik olvasnak, és követik az FB oldalam, már ismerik Pannikát. Április elején volt két éves, szóval ez egy remek alkalom, hogy kicsit jobban megismerjétek ődoktorságát. A lakás főorvos posztját betöltő hatalmas cirmosunk, aki a legnehezebb dolgokban is velem volt, sajnos korán itt hagyott minket… az ő posztjára érkezett pont két éve Dr. Panni, aki szakvizsgáját tekintve fájdalomcsillapítási specialista. És rengeteg cuki, fura és érdekes tulajdonsága van.

A szokásos kontrollomon voltam valamelyik nap, a valamelyik kórházban. A történet szempontjából teljesen mindegy. Ücsörögtem a folyósón, nyomkodtam a telóm, olvasgattam. Nem figyeltem… annyian rohangáltak körülöttem, hogy inkább próbáltam őket kiiktatni… Aztán történt valami… valami, ami borzasztó fájdalmas és bénító emlékeket idézett. Akkor, ott, megpróbáltam a lehető legjobban behúzódni a sarokba… nem akartam újra ezt látni…

Az embereknek van egy ilyen fura tévképzetük, hogy ha van hajad, nem nézel ki elő halottnak, mosolyogsz, járkálsz a lábadon, nem nyafogsz állandóan, mosol, főzöl, takarítasz, és még dolgozol is, akkor az nem azért van, mert faszagyerek vagy, hanem mert „jaj de jó, hogy ennyivel megúsztad”. A legtöbben úgy gondolkodnak, és ebben hatalmas szerepe van a médiának és maguknak a betegeknek is (tudom, kivételek), hogy egy valamire való rákos legyen sápadt, szomorú, sírós, és csont sovány. Mert amúgy ha nem, akkor olyan nagy baja nem is lehet, valószínűleg csak túldramatizálja.

Van az embereknek egy ilyen furcsa kényszerük, hogy ha rákost látnak, akkor azonnal előkeresik a kósza agysejtek között azt a három-négy mondatot, ami szerintük a legfrankóbban illik a helyzethez, és nem félnek használni. … bocs közben elgondolkodtam… Van ez a komfortzóna dolog, mindig azt gondoltam az azért van, mert ott komfortos, és abból kilépni eszeveszett marhaság, mert ki akarná magát bénán érezni?

Ritkán írok családi dolgokról, de mindjárt itt a karácsony… és ez mindig olyan jó is, meg rossz is… Régen a karácsony olyan igazi szuperünnep volt, amit jobban várt az ember, mint a saját szülinapját. Régen advent első vasárnapján már gyönyörűen fel volt díszítve minden, most még egy héttel később is kerestük a piros gömb helyét, mert sehogy nem állt össze.

Hello,

Csak mondom, ez nagyon nem volt szép. Mit szép? Ez egy nagyon, hogy is mondjam, csúnya egy húzás volt. Abszolút nem ebben állapodtunk meg. Szó sem volt róla, hogy a tök jó leletek után csak úgy ripsz-ropsz elalszunk. Jó, értem én, hogy van az az évekig tartó szenvedés, ami már sok, de most komolyan… nem beszélhettük volna meg legalább?

Fáradt vagyok. Eljutottam arra a pontra, amikor ez a magából teljesen kifordult, szörnyen felületes, tartalom nélküli külsőségekre éhes tömeg egyszerűen fáraszt, és nem érdekel, és nem akarok vele foglalkozni. Aztán végülis még utolsó erőmmel elolvasom Barbi bejegyzését, és akkor rájövök, hogy kit érdekel a felületes tömeg, ha van még normális (mármint az én fejem szerint). Szóval olvasom ezeket a kicsit fura, de ugyanakkor csodálatos kérdéseket… mert igazából tényleg ezeken kellene gondolkodnia mindenkinek, mert egyszer minden házban lesz egy félig elhasznált tusfürdő, akkor is, ha tagadjuk. És higgyétek el, nagyon rossz erre akkor rájönni, amikor tényleg ott marad.

A húgommal épp egy naaaagy projecten dolgozunk, és közben bedobta az ötletét, hogy szerinte kellene írnom kimondottan hozzátartozóknak is bejegyzést. Egy ideje már gondolkodom rajta, de most eszembe jutott, hogy nemrég a lányokkal azon elmélkedtünk, hogy vajon mi hatalmaz fel rákbetegeket, hogy a nem rákosokat leugassák.

Mindent ugyanúgy csinálsz, ugyanaz a menetrend, mint már sok-sok éve… talán máshogy nem is nagyon emlékszel… minden decemberben. Ugyanúgy tervezed az ajándékokat, a tennivalókat, ugyanazt a bevásárló listát írod össze, ugyanazokat a girlandokat, díszeket és égősorokat teszed ki, persze ugyanoda ahova eddig is. Csak az teszi gyanússá, hogy valami mégsem ugyanolyan, hogy te veszed meg magadnak azt az ajándékot, amit teljesen biztosan valaki mástól kapnál meg.

Vannak témák, amikre vissza kell térni, hogy szem előtt legyenek, mert nagyon fontosak. Tulajdonképpen már többször gondoltam rá, hogy kellene még írnom erről, mert valahol egyszer valaki nagyon rosszul értelmezte a dolgot és sajnos az ilyesmi terjed, mint az influenza.

Régóta gondolkodom, hogy meg kellene írnom ezt a bejegyzést is, de kezdett kicsit elegem lenni, hogy mindig valaki rám támad, ha valamiről máshogy gondolkodom. Az a nagy helyzet, hogy akárki akármit mondd, bármennyire próbál tökéletes társadalmunk úgy tenni mintha ez a dolog nem is létezne, itt most el kell mondanom, hogy szörnyen sajnálom, de. Jah, hát ez ellen nem igazán tehetünk… jó, Mel Gibson egyszer megpróbálta, de neki se jött be… ugye.

Manapság valahogy nagyon menő lett az évértékelés. Mindenki napok óta arról ír mindenféle oldalakon, hogy mi volt, mi lesz majd most, mert ez most aztán egy nagyon új év. Hát legyen… ki vagyok én, hogy szembeszálljak a trendekkel ugye. Szóval tessék, én ezt gondolom… bár nem csak a tavalyiról, ez szinte mindre érvényes.

Előre szólok, akinek érzékeny a lelke ne olvassa el, mert sértődés lesz belőle. Nem bírom a félreinformálást és a butaságot. Szóval ennek fényében, azt hiszem, tisztába kell tennünk pár dolgot, kezdjük ezzel. Nagyon sokszor hallom, olvasom, hogy egy rákbeteg (érdekes mástól még soha) azt mondja neki nincs betegségtudata. Ami tök hülyeség, merthogy csak, hogy tisztázzuk, a betegségtudat egyáltalán nem azt jelenti, hogy az ember azonnal ágynak dől és kínok közt szenvedő üzemmódba kapcsol.

Ez a bejegyzés most azoknak a szülőknek, férjeknek, feleségeknek, testvéreknek, lányoknak és fiúknak szól, akik szeretnének ott lenni, segíteni, de félnek, megijedtek, és fogalmuk sincs, hogy mit, hogyan tovább.

Jó pár évvel ezelőtt láttam egy filmet, ami egy mellrákkal küzdő nőről szólt, a címe „Why I wore lipstick to my mastectomy”, hát magyarul úgy sikerült, hogy „A rúzs színe” (biztos nem volt jobb ötlet). A történet (valóságos személlyel, tényleg megtörtént, nem kamu) egy fiatal lányról szól, akinél mellrákot diagnosztizálnak, de nem törik össze, hanem hihetetlen energiával és pozitivitással áll neki a harcnak.