Áttétes mellrák
Amikor ez íródik, már kicsit több, mint két éve szedem az Ibrance-t. Mindenképp érdekes, és rendkívül izgalmas vele az élet, azt már tudom. :)
Én már a legelején tudtam, hogy nem. Elég nyilvánvaló volt, hogy ez a csomag nem tartalmaz ilyen szabadon választott dolgokat.
Nem egy könnyed, nyári téma, de szerintem mindenképp fontos tisztázni mi, micsoda valójában a stádiumokkal meg a végekkel, mert nem annyira mindegy.
5 és fél év, 30 kontroll… jó sok. Sokszor előjön a kérdés, hogy hogy derült ki, mi hogyan történt. Most ez a szép kerek szám azt hiszem remek lehetőség, hogy összeszedjem az elejétől.
(Megjegyzés: mivel bizzzzztos, hogy lesz, aki boldogan csap az asztalra, hogy bezzeg neki mennyi, jelezném, hogy ezek kontrollok, amikhez tartozik egy csomó minden, dehát egycsomagban vannak… amúgy azt hiszem közelít a k@rva sokhoz)
Múlt héten megjelent egy cikkem NLCafe-n, amiben arról meséltem, milyen áttétes rákkal élni. Hát tudjuk, hogy ritkán írom azt, amit elvárnak… Most például arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy az áttétes rák, olyasmi krónikus betegség, mint mondjuk a cukorbetegség. Ez egy tök egyszerű magyarázat, hiszen egyik sem gyógyítható, gyógyszerrel karban lehet tartani, és lehet vele élni. Egészen egyszerűen mert ez így van. Persze biztos nagyobb hatást értem volna el, ha arról írok mennyire szörnyű ez, és amúgyis a halál karma, meg szegény én… de ha egyszer nem az a cél, hogy az embereket ijesztgessük?
Tegnap akartam írni egy nagyon komolyat a rákvilágnapi gondolataimról, de közben ráfüggtem a Simon’s Cat játékra… időközben letöröltem, mert ijesztően nem tudtam aludni a pálya teljesítése nélkül… aztán a következő nélkül… húúú de beteg… szóval késő lett, aztán meg már nem éreztem a csít. Jóóó bevallom elfogyott az életem, és amíg vártam totál elaludtam. És akkor mi van?
Az október az egy ilyen szörnyen pink hónap. Tele mellrákkal kapcsolatos eseményekkel, amik szinte hétről hétre ugyanazok. Séták, meg beszélgetések olyan dolgokról, amikről az átlagember azt se tudja micsodák, de nagyon fontosnak hangzanak, meg olyan nagyon pinkek is, szóval biztos jó az úgy. Viszont egy csomó dologról soha senki nem beszél… jó értem én, hogy a sz.r dolgokról nem beszélünk, de amúgy annyira nem is feltétlenül az.
Egy újabb szakértős bejegyzés, most a másik csodadoktorommal. Emlékeztek még, amikor arról meséltem, hogy valami fura technikával megbizgerálták a májam, és ettől most nekem jobb? Azóta többen is kérdezték, hogy mi volt az a dolog, és másoknak is lehet-e, és hogyan működik, úgyhogy itt volt az ideje kifaggatni a témában leginkább illetékes kapcsolatomat.
Megérkezett az újabb szakértős bejegyzés. Már nagyon régóta készülök rá, és végre elkészült. Téma pedig az áttétek. Őszinte leszek, azért választottam ezt, mert nagyon sokan nem tudják valóban milyen áttét mit jelent, mikor mit lehet tenni, és mikor beszélhetünk gyógyításról. Most is az én szuperorvosom, Dr. Petrányi Ágota, a Szent László kórház onkológus főorvosa válaszolt a kérdéseimre, amikkel remélhetőleg tisztába tesszük a dolgokat.
853 nap. Fúúúú azért ez nem tűnik túl soknak így. Jó csak viccelek, nem húzgálok vonalakat a falra vagy ilyesmi. De tényleg kiszámoltam… persze csak viccből…
Vannak bizonyos kérdések, amik mostanában nagyon foglalkoztatnak. Újabban például minden áldott reggel elgondolkodom rajta mennyi szurkálást bír elviselni egy ember… Komolyan eddig azt gondoltam, hogy annál a rengeteg tűnél, ami a vizsgálatokon, meg vérvételkor meg műtéteken, meg injekciókon előkerül, annál már sokkal rosszabb velem nem történhet. És mégis… asszem súlyos tűproblémáim alakultak ki… Ami helyzetemet tekintve nem a legszerencsésebb…
Eltelt a tízedik hónap is. Érdekes, hogy ha szarba vagy milyen nagyon gyorsan tud menni az idő… amúgymeg, ha épp nincs mit csinálni, csak cammog.
Először is leszögezném, hogy van egy bizonyos fokú kórház undorom… fóbiám… Nem tudom, de a gondolatától is rosszul vagyok, hogy ott kell lenni huzamosabb ideig, és itt arra gondolok, hogy adott esetben három óránál tovább. De komolyan! Felőlem teljes nyugalommal szurkálhatnak, nyiszálhatnak, csak ne kelljen ott maradni. Nem… tényleg belegondolok és rosszul leszek. Aki ismer tudja az okát, inkább hagyjuk.
Eltelt több mint két hónap. Számtalan szurkálás, döfködés, vizsgálat és kemoterápia. Összevesztem pár asszisztenssel, az agyamba égett pár doki arca, akiknek nem ajánlom, hogy egy sötét utcán szembe jöjjenek, és még mindig csodabogár vagyok.
A három éves küzdelmünk nyáron ért véget. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pár hónappal később én ülök ugyanannak a szobának az apró székén ahol a betegek szoktak. Bizony, átkerültem a másik oldalra.
Három évig töltöttem minden napomat azzal, hogy megoldást találjak a gondokra. Pontosan emlékszem arra a napra… valaki, aki hozzám nagyon közel áll, reggel gyanútlanul elment az orvoshoz, és amikor hazajött már rákos volt, előrehaladott rákbeteg. Borzalmas pillanat, ami mindent, ami eddig biztos volt, teljesen megváltoztat.