Tanúsítvány

SSL Certificate

Áttétes mellrák

A kezdetek

FB
2013.12.30 18:35

Három évig töltöttem minden napomat azzal, hogy megoldást találjak a gondokra.  Pontosan emlékszem arra a napra… valaki, aki hozzám nagyon közel áll, reggel gyanútlanul elment az orvoshoz, és amikor hazajött már rákos volt, előrehaladott rákbeteg. Borzalmas pillanat, ami mindent, ami eddig biztos volt, teljesen megváltoztat.

Olyan dolog ez, mint egy utazás. Amikor megvan a diagnózis és elmondják a lehetőségeket, akkor el kell indulni valamerre, persze iszonyú gyorsan kell eldönteni merre. Rá kell lépni egy útra, ami egyáltalán nem lesz könnyű, sőt néha talán szörnyen nehéz is, ráadásul fogalmad sincs mi lesz a vége. Minden perce nehéz… szörnyen nehéz. Nálunk a végleges döntéshez bizonyos feltételek is társultak, mégpedig, hogy ha elindulunk azon az úton, ami előreláthatóan nem lesz egy vidám kirándulás, egyetlen percre sem hagyjuk magára, soha. És nem is tettük. Még a legegyszerűbb vérvételekre is együtt mentünk, mert megígértük, és mert így mindenkinek jó volt.
Sokan azt hiszik, ez úgy működik, hogy a rákbeteg harcol aztán lesz, ami lesz. Dehogy… szó sincs róla. Én úgy gondolom ez nem egyszemélyes harc. Egyedül szinte lehetetlen. Mindenképpen többen kellenek hozzá. Kívülről nézve azt hiszem egy beteg ember képtelen a mindennapokban egymaga szemben állni ezzel a betegséggel. Persze a gyógyuláshoz nagyban kell az akaraterő is, de emellett sok olyan dolog van, amiben igenis szükség van arra, hogy valaki mindig ott legyen… akivel lehet róla beszélni, aki tudja, mikor mit kell csinálni, aki csak úgy van, mert egyedül rossz.

Szóval mi voltunk azok akik…

Szerintem például nem szabadna rákbetegnek egyedül orvoshoz mennie. Sokszor láttunk a kórházban betegeket, akik egyedül voltak, mert csak odahozták őket és az ajtóban kitették. Egy ilyen beteg nem biztos, hogy mindig olyan lelki állapotban van, ami ahhoz kell, hogy kérdezzen és megjegyezzen dolgokat. Mi a legelső naptól folyamatos, napi kapcsolatban voltunk az orvossal, ha kellett kérdeztünk, megbeszéltünk, vagy csak elmondtuk milyenek a mindennapok, mert erre szükség van. Biztos vagyok benne, hogy ennek köszönhetően tudtuk a nagyobb gondokat megelőzni, vagy a lehető leggyorsabban rendbe hozni.

Amit én még ebben az időben nagyon fontosnak tartottam, hogy mindig legyünk tisztában azzal, ami történik. Nagyjából azzal teltek a napjaim, hogy mindennek utána néztem, beszereztem minden könyvet, órákig bújtam az internetet (fontos!!!! nem mindegy milyen oldalakon tájékozódunk), kerestem a megoldásokat a felmerülő problémákra, és ezeket fejlesztettem a saját igényeinknek megfelelően. Így ha felmerült valami kérdés, rögtön tudtam a választ és ez legtöbbször nagyon megnyugtató volt mindannyiunknak. Az orvosokkal együtt találtuk mi milyen legyen az étrend, mik azok a lehetőségek, amikkel legjobban tudjuk megelőzni a kezelések mellékhatásait, vagy enyhíteni azokat. Rengeteg dolgot megtanultam, amivel most is igyekszem segíteni a hozzánk fordulóknak.

Nekem furcsa, de vannak, akik azt mondják ne a betegség uralja a mindennapokat. De most komolyan… ez nagyjából lehetetlen, hiszen az eddigi élet már nincs többé, viszont van egy teljesen másik, amelyiknek igencsak fontos része a betegség, hiszen sok időt elvesz (kezelések, rosszullétek, vizsgálatok, stb.). Lehet ám tagadni és úgy csinálni mintha nem lenne, de akkoris van. Mi nagyon sokat beszélgettünk, jó nem csak erről, de ha kellett erről is, gond nélkül. Szerintem, ha beszélgetünk róla, és tudjuk, mikor mi történik, mi miért történik, akkor már nem lesz annyira félelmetes az egész folyamat. Akkor pontosan fel lehet készülni például egy kemoterápiára, vagy műtétre, és nem akkor kell majd agyalni, amikor jönnek a mellékhatások.

Egy jó tanács! Beszélgessetek… az mindenkinek segít. Ha nem beszéltek róla, végül mindenki egyedül marad a kérdéseivel, fájdalmával.